Egy kis év végi összegzés és a terveim jövőre

Nos, egy újabb évvégére értünk, eljött a listák, összegzések és fogadalmak időszaka. Itt van az én év végi összefoglalóm, vagyis hát összegzésnek elég gyér, inkább a jövő évi elképzeléseim nagy vonalakban.

Könyves összegzésem nem lesz túl impozáns, nagyon kevés könyvet olvastam az idén, mindössze 15-öt (plusz kettőt amit tavaly kezdtem el), de igazi kincsekre akadtam közöttük. Először is megismerkedtem Neil Gaimannel, aki egyből csatlakozott kedvenc íróim táborához. Két kedvencet is avattam idén, az egyik az Amerikai istenek (Neil Gaimantől), a másik ChinaMiéville Krakenje. Valamint a nyáron felfedeztem a Scolar kiadó útikönyv szerű történelmi kis ismeretterjesztő köteteit, közülük is az Antik Athénosat.

Csak úgy mellékesen, a legrosszabb könyv ebben az évben JaneRogers Jessie Lambje volt, vagy ha ideszámítjuk az Egy gésa emlékiratait (tavaly kezdetem el, de a nagy részét idén olvastam el) akkor az, egész a végig szerettem azt a könyvet, de a vége hatalmas, keserű csalódás volt.

Most pedig evezzünk át a fogadalmak vizére, de nevezzük őket inkább terveknek, mert biztatóbban hangzik.

Szóval a terveim 2014-re:

Elgondolkodtam, hogy miért olvastam ilyen keveset az idén, persze mondhatnám, hogy nem volt időm, és nem is hazudnék tényleg kevesebb szabadidőm volt most, mint az utóbbi években. De ez akkor is olcsó kifogás lenne, annyira nagyon elfoglalt sem voltam.

Egyszerűen ez az év nem az olvasásról szólt. Szerintem többek közt a hirtelen rámzúdult könyváradat miatt. Régen soha nem vettem magamnak könyveket, legföljebb csak kaptam, és fogalmam sem volt az új megjelenésekről, mindig a könyvtárból kölcsönöztem, vagy az otthoni polcokról válogattam. Aztán felfedeztem a könyves blogokat, és főiskolás lettem Pesten. Hirtelen könyves információk és könyvesboltok tömkelege állt rendelkezésemre. Én meg szép lassan átmentem hörcsög üzemmódba, és kissé

elvesztem a bőségzavarában. Annyi mindent olvasnék egyszerre, hogy végül megrekedtem, és csak tervezgettem, hogy miket fogok majd olvasni. Csak gyűltek a könyvek és gyűltek, és most ott hever szanaszét körülbelül 50 olvasatlan könyv a szobámban (de már nem sokáig, mert karácsonyra a legjobb dolgot kaptam, ami egy könyvmolynak adható, egy könyvespolcot!), és egyszerre zavarnak és töltenek el örömmel. Örülök, hogy ennyi könyvem van, szeretem nézegetni őket, meg amúgy sem hülyeség, ha az embernek vannak otthon olvasatlan könyvei, mi van, ha kitör valami világjárvány és nem lehet kimenni az utcára, vagy eltorlaszolja a kijáratokat a hó? Kell fenn tartani némi vésztartalékot ilyen esetekre :) De azért zavarnak is, mert mikor fogom én azt a rengeteg tök jó könyvet elolvasni, ha mindig újabbakat veszek? Így hát úgy határoztam, hogy 2014-ben könyvvásárlási embargót hirdetek. Nem veszek könyveket, nem érdekelnek a kihagyhatatlan akciók, sem pedig az új megjelenések, megvárnak ők a könyvesboltok polcain. Persze azért pár kisszámú beszerzést engedélyezek magamnak, tényleg csak egy kicsit, különlegese esetekre, és Könyvfesztiválon meg a Könyvhéten való garázdálkodásról nem vagyok hajlandó lemondani, de ennyi.

Furcsamód nem érzem ezt nehéz elhatározásnak, sőt kifejezetten felszabadultnak éreztem magam a gondolattól. Egyrészt mert már régóta akartam embargót kivetni valamire (szeretem ezt a szót), de csekélyke hatalmamnál fogva, csak a saját életemmel kapcsolatban tehetek ilyesmit, és idáig nem találtam erre alkalmas dolgot (olyan halva született elképzelésekre, mint mondjuk az édesség tiltása, nem pazarolok ilyen szavakat). Másrészt valószínűleg rámragadt a könyveim megkönnyebbülése, hogy nem merülnek a feledés bús homályába.

(Egyébként a nagy elhatározásom okozott egy olyan mellékhatást, hogy decemberben egy kis könyves ámokfutást rendeztem, elég sok könyvet beszereztem, a nagy akciók miatt, meg mert jövőre úgyse veszek semmit.)

De az igazi mumusom, természetesen nem a sok könyv, hanem az internet. Rengeteg időmet elveszi, lényegében a semmivel. Szomorúan kezdem érezni magamon a függőség jeleit. Én nem akarok olyan ember lenni, aki rosszul van, ha nincs net a közelében. Néha csak megdöbbenve látom, hogy mennyi időmet emészti fel, vagy nem tudok szabadulni tőle mert folyton csak kattintgatok jobbra-balra, hogy frissült-e valami. Nem jó ez így. Komolyan le akarom korlátozni a netet az életemben, szeretnék olyan napokat bevezetni, legalább havonta egyszer, amikor be se kapcsolom a gépet. És akkor végre hasznosan tölteném el az időm, sütnék, kreatívkodnék, olvasnék, és írnék.

 

Na, ez a harmadik dolog az írás. Körülbelül nyolc éves korom óta szeretnék író lenni, azóta szinte mindig is írtam valamit, csak sajnos sosem fejeztem be őket, mert túl sok ötlet kavargott a fejemben, és nem tudtam megállapodni. De akkor is dolgoztam valamin, ez az év volt az első amikor bele se kezdtem semmibe, csak egy-két bekezdésnyi töredéket írtam le. A fejemben persze terveztem sok mindent, de az nem sokat ér. Jövőre szeretném, ha lenne már valamilyen kézzelfogható munkám, és ha ez sikerül, akkor talán indítok majd egy írós blogot is.

Nos, ezek az én terveim 2014-re. 

Boldog Sikerekben és Könyvekben Gazdag Új Évet Kívánok
Mindenkinek!

Egyszerűen csak Boldog Karácsonyt!

Ebben a kísérteties könyvecskében, olyan eszme kísértetét próbáltam felidézni, amely olvasóimban, semmiféle rossz érzést nem ébreszt - sem önmaguk, sem mások, sem az ünnep, sem pedig jómagam iránt. Kísértsen ez eszme kellemes otthonukban, és senki elűzni ne kívánja!

Tisztelő barátjuk és hívük

C. D.

1843 decemberében

(Charles Dickens: Karácsonyi ének ajánlása, imádom ezt a kis szöveget meg Dickens stílusát úgy általában, ha képeslapokat gyártanék ezt írnám mindegyikre üdvölésképpen)

Na, szóval akartam írni még december elején egy posztot a karácsonyról, de mint ahogy velem az oly gyakran megesett már, elszaladt felettem az idő és tessék, holnap már szenteste. Őszintén szólva se időm, se hangulatom nincs nekem most komolyabb bejegyzéseket írni, és amúgy se érdekelne ez most senkit, talán majd karácsony után megírom, vagy jövő karácsonykor.

Úgyhogy fölösleges szócséplés helyett csak őszinte jó kívánságaimat közlöm felétek:

Nagyon Boldog és Szeretetteljes Karácsonyt Kívánok minden kedves olvasómnak és véletlenül ide kattintónak (meg azoknak is akik egyébként nem kedvesek, mert hát azért nekik is kijár egy boldog karácsony)!

És még egyszer Boldog Karácsonyt!

China Miéville: Kraken

"A tenger semleges. Sohasem vett részt az intrikákban, nem foglalt állást London belügyeiben. Nem érdekelte az egész. És egyébként is, ki a fene lenne képes felfogni egy tenger indítékait? Ki lenne olyan bolond, hogy kihívja maga ellen? A tengerrel senki nem szállhat szembe. Senki nem indít háborút a hegyek, villámok, az óceán ellen, (...) Ugyanez vonatkozott a tűz nagykövetségére (a büfére Crouch Enden, ahol állandóan fullasztó volt a hőség), a földére (ami egy félig beomlott greenwichi kripta), az üvegére, a drótéra és más, sokkal felkapottabb elemekére. Ugyanilyen kívülálló és jó indulatú, de érdektelen hatalom volt mindegyik. Ezúttal valamivel kapcsolatban a tengernek mégis markáns véleménye lett."

A történet a londoni Természettudományi Múzeumban kezdődik, ahonnan megmagyarázhatatlan módon eltűnik a világ legnagyobb preparált polipja, Architeuthis dux (becenevén Archie). Billy Harrowt a bűntény felfedezőjét és egyben a kraken preparátorát pedig elsodorják az események, és megismeri London mágikus (vagyis inkább fortélyos) arcát, ahol szekták vívják vallásos bandaháborúikat, mindenkinek megvan a saját világvégéje aminek szurkolhat, és kultuszrendőrség igyekszik fenntartani az eretnekpolisz rendjét (csekélyke sikerrel, természetesen).

Ez a könyv szép lassan közeledett felém (vagy én közeledtem felé, nézőpont kérdése). Először csak úgy távolról nézegettem, nem hatott meg különösebben a fülszöveg, nem rajongok az óriáspolipokért, meg úgy általában a nagy ronda motiváció nélküli szörnyekért. De holmi mágikus városokra, főleg ha az a város éppenséggel London, mindig vevő vagyok. Úgyhogy felkerült a talán majd egyszer listámra, aztán Amadea postjában lévő idézet miatt  nekem ez kell, de most azonnal státuszba került. És mit ad Isten épp Agave akció volt a Libriben, ezt az égi jelet igazán nem hagyhattam figyelmem kívül, így hát gyorsan beszereztem, és azonnal neki is estem az olvasásának. Egyáltalán nem bántam, sőt ijedtséggel tölt el a gondolat, hogy majdnem elsétáltam a könyv mellett, csak mert egy nyamvadt óriáspolip a címszereplője (vajon hány fantasztikus történet mellett sétáltam még, az ilyesfajta ellenérzéseim miatt?).

Miről beszélek amikor YA-ról beszélek

  Katacita írt egy posztot a kedvenc YA-iról, amit Amadea folytatott aminek hatására most írok én is.

Azzal kezdeném, hogy számomra a YA azaz young adult könyvek sokkal szűkebb réteget képviselnek mint a nagy többségnek valószínűleg. Míg sokan úgy vannak vele, hogy a young adult az az ifjúsági irodalom divatos elnevezése, én egyáltalán nem így látom. Szerintem az ifjúsági irodalom sokkal tágabb fogalom, és nagyjából azokat a könyveket fedi le amiket nyugodt szívvel egy minimum 10 éves kezébe nyomnánk. A YA-k pedig valahol a felnőtteknek és a kis tizenévesek szóló könyvek határmezsgyéén lebegnek. (Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy a felnőtteknek nem valók az ifjúsági regények, mert dehogynem, csak azok máshogy közelítenek meg bizonyos témákat.)

Számomra a YA elnevezés teljesen egybefolyt a Könymolyképző Vörös pöttyös könyveivel és hasonszőrű társaival. Nekem a YA címke egy 15-18 éves lány valamilyen történetét jelenti, amiben központi szerepet játszik a szerelem (jó, ez nyilván nem igaz, sok olyan van amiben nem ez a fő mozgató rugó). Lányregény, ezt a szót kerestem, a YA-k azok nekem 15 éves kor feletti lányoknak/nőknek szóló regények. És azt hiszem ez a 15-16 éves kor ami elválasztja az ifjúságit és a young adultot egymástól. Mert például Jaqueline Wilson Lányok sorozata és mondjuk a Gossip Girl témájában teljesen hasonló van egy csapat lány akik iskolába járnak és pasiznak (nagyon leegyszerűsítve), mégis teljesen más korosztály és hangvétel, stílus stb... nem lehet a kettőt egy kalap alá venni, mert egy 16 éves csaj valószínűleg nem sok örömet találna Wilson Lányok sorozatában.

Szóval én sose hívnék YA-nak valamit aminek mondjuk fiú a főszereplője, de az Anne sorozatot se tartom annak mert az valójában egy egész életet mesél el.

És akkor most töredelmesen bevallom, hogy miközben lelkesen neki álltam összeírni a kedvenc YA-imat rájöttem, hogy egyáltalán nem vagyok YA kompatibilis. Nem sok YA hagyott bennem nagy nyomot. Az Éhezők viadala talán a legnagyobb könyves csalódásom volt, még mindig értetlenül állok az egész jelenség előtt. A Shiver első része tetszett, de semmi különös, pedig szeretem a telet, a második része pedig már egyáltalán nem tetszett. Az Imádott Jenna Foxra megharagudtam a vége miatt. A Csontváros első részét nagyon szerettem, a második elment, a harmadik résznek csak a negyedéig jutottam annyira felhúzott. A Rubinvöröst szintén feladtam az elején. Tudom, tudom szörnyű vagyok.

Na, de akkor most jöjjenek azok amiket szeretek/szerettem:

A mindenképp el kell olvasnom mielőtt meghalok listám

Amadea nem régiben kirakott egy listát, egy csomó könyvről, amikből állítólag az emberek átlagosan hatot olvastak, de Lobonak hála kiderült, hogy ez nem igaz. És most ez a lista kering körbe a blogokon, a lényege, hogy jelölöd, hogy mi az amit már olvastál, és az amit majd szeretnél. Belőlem meg hirtelen előtört a különcködő kis hipster és csináltam magamnak saját listát :D Igazából már régóta összeakartam írni azokat a totemizált alapműveket (ez a kifejezés is Amadeától származik, és nekem nagyon megtetszett, remélem nem bánja, hogy átvettem), amiket majd egyszer elszeretnék olvasni.

Erről a mostani listáról egyébként 16 és háromnegyed könyvet olvastam, a Gyűrűk ura folyamatban van, a Hiúság vásárát egyszer elkezdtem, de félbehagytam (nem azért mert rossz volt, csak úgy elmaradt), a Hamletet is csak félig olvastam (az viszont nem tetszett). Viszont, ha az számít, hogy a Micimackót felolvasták nekem, és rongyosra hallgattam mese kazettán, akkor 17 és háromnegyed.

Szóval a nagy listázgatások hatására összeállítottam a saját Mindenképp el kell olvasnom mielőtt meghalok (+ a bővítmények) listámat, majd ezt fogom frissítgetni és jelölgetni. A lista nem csak és kizárólag totemizált alapműveket (nagy klasszikusokat) tartalmaz, vannak kevéssé totemizáltak, és olyanok amik egyáltalán nem, csak már régen jelentek meg. Igazából nem tudom pontosan mitől és mikor érdemli ki egy könyv ezt a rangot.

Íme:

De igen, esküszöm, hogy Homérosz vezetékneve Simpsons volt (Ho dé Homérosz ontósz én ho Szimónosz)

Philip Matyszak- Antik Athén napi öt drachmából

Ez volt eddig a legszórakoztatóbb ismeretterjesztő könyv amit valaha olvastam. A Scolar kiadó gondozásában jelent meg egy sorozat keretében, ami afféle könnyed útikönyvként mutat be városokat különböző korokban. Van ókori Egyiptomos, Római birodalmas, reneszánsz Firenzés, Shakespeare korabeli Londonos, és persze ez Athénról, feltett szándékom beszerezni az összeset. 

Még nyáron vettem ezt a könyvet a születésnapi pénzemből, beleolvasgattam hazafelé a buszon és nem tudtam letenni, ami elég ritka dolog egy ismeretterjesztő könyvnél. Egyrészt érdekes volt, másrészt olyan könnyed és vidám stílusban íródott, hogy élvezet volt olvasni. 

Nem egy komoly könyv, évszámokkal, és komplex társadalom elemzéssel, inkább egy kis érdekességes könyv, ami ad egy kis rálátást az ókori Athénra (a város aranykorában), és kis apró információkat, amik máshol legföljebb az apró betűs részben szerepelnek, mint például, hogy sok athéni egész életét lábbeli nélkül élte le, vagy hogy mivel a házak ajtajai nagyok voltak és közvetlenül az utcára nyíltak, bevett szokás volt, hogy kopogtak mielőtt kilépnek az utcára, nehogy a kaputáblák nekiütközzenek a járókelőknek.

Azt hogy mennyire hitles és pontos történelmileg ez a mű, nem tudnám tökéletesen megítélni, de szerintem ha valaki ilyen szeretettel és lelkesedéssel tud írni valamiről, akkor annak alaposan utána járt.

Akit kicsit is érdekel az ókori Athén annak nagyon ajánlom, mert bár nem egy alapos és részletes könyv, nagyon olvasmányos, könnyed stílusú, és az egészet átszövi egy fajta kellemes, bájos humor, amitől különösen jó érzés olvasni, és hosszra sem egy nagy dolog 130 oldal összesen.

Egyébként tényleg olyan mintha egy útikönyv lenne, bár elég kezdetleges fajta, lehet volna benne például több térkép szerintem, viszont a végén van egy nagyon helyes szószedet a hasznos kifejezésekről ógörögül, innen származik a poszt címe is. De vannak tényleg hasznos kifejezések mint, hogy eltévedtem (ouk oid' hopou gész eimi), bocsásson meg (szüngnóthi moi), meg olyan, hogy: Sajnálom vagy a létállapot természetfölötti jellegét vitassuk meg, vagy igyunk még egy kis bort. Nálam a kettő együtt nem megy. (Sungnóthi moi, é gar peri tou ontosz tou theiou exetazómen é pleion szümpinózmen, amphoteró gar hama poiein adünató). És még sorolhatnám.

És akkor a végére pár idézet a könyvből:

"Alig 500 métert kell mennünk, s máris a forgalmas kis kovácsműhelyek zajától hangos utcákon találjuk magunkat - ahol persze nem feledkezhetünk meg a cserzett bőr, a friss kenyér és a hiányos csatornarendszer átható szagáról."

"Ahogy egy korinthoszi követ panaszolta egyszer: Ha az athéniak meg akarnak kapni valamit, akkor úgy viselkednek, mintha a kérdéses holmit előzőleg elvették volna tőlük. Ha aztán megszerezték, akkor úgy tekintenek rá, mint ami megalapozza a következő dologra formált igényüket (...) a pihenés nekik azt jelenti, hogy valamit alkotnak, mert a nehézségeket és a tevékeny életet többre értékelik a békénél és a nyugalomnál. Természetüknél fogva képtelenek nyugodt életet élni, vagy akár csak hagyni, hogy más így tegyen"

"A témáról azonban akkortájt igen sok arisztokrata értekezett, akik úgy vélték, az athéni demokrácia olyasmi, mint amikor két farkas és egy bárány arról szavaz, mi legyen vacsorára."

"Ha megkérdezünk egy athénit, béke honol-e a városban, akkor így válaszol: "Attól függ kivel". Ebben az időben a görögök azért kötnek békét valamelyik ellenségükkel, hogy legyen idejük nyugodtan harcolni a másikkal."

Képes Rovat #6: Mert még sosem volt ilyen szép az ősz

Vagyis én még sosem láttam ilyen szépnek. Igaz itt most épp esik az eső és fúj a szél, de akkor is. Még sosem töltött el ilyen jó érzéssel, hogy ősz van. Eddig olyan gyönyörű idő volt, sütött a nap, a fák tényleg ezernyi színben pompáztak/nak. Úgy igazán lehetett érzeni a természetet és a belőle áradó nyugalmat és harmóniát. Persze ebben biztos az is közre játszik, hogy most én is békés időszakomban vagyok.

Szerintem az időjárás elszégyellte magát a pocsék tavasz miatt, és így próbált meg kárpótolni (ha fehér karácsonyunk lesz Isten biza' megbocsájtok neki). Továbbá miközben őszi képeket keresgéltem arra a megállapításra jutottam, hogy határozattan az ősz a legfotogénebb évszak (és a legkevésbé fotogén a nyár).

És annyira jellemző, hogy pont akkor romlik el az idő, amikor arról szeretnék írni, hogy mennyire szép (bár most se ronda, csak szürkébb és vizesebb). De mindegy, íme pár kép amik történjen bármi szépek maradnak:

Egy éves lettem én

Mármint a blog. Amit én még mindig nem akarok elhinni.
Annyira hihetetlennek érzem ezt, már egy éve, hogy van egy blogom. Egy éve, hogy olvastam a Tündérkrónikákat (az volt az első bejegyzésem, de komolyan az már egy éve volt? Mintha ha csak pár hónapja kezdtem volna bele). Majdnem fél éve akarok elindítani két rovatot is, de valahogy mindig elmaradt.
Egyébként, igazából szeptember 3-án hoztam létre a blogot, és írtam is két bejegyzést, csak aztán nagyon nem tetszettek és kitöröltem őket, és 27-től kezdtem elírni hellyel-közzel rendszeresen. Mit ne mondjak hosszú vajúdás volt :)

Bár megdöbbent és nagyon frusztrál, hogy így megy az idő, boldog is vagyok, nagyobb kedvem van a blogoláshoz mint valaha, és továbbra is hihetetlenül tudok örülni a legapróbb dolgoknak is. Mint mondjuk a tizenhárom feliratkozómnak (ami átlagban nem nagy szám, tudom, de én egészen fantasztikusnak tartom), minden egyes kommentnek, de még annak is, hogy valaki a szuperkálifradzsilisztikre rákeresve jutott el a blogomhoz.

Ez az elmúlt egy év nem tartozott a legjobbjaim közé, igazából ez az kis hébe-hóba frissülő blogocska volt a legjobb része, ez tartotta bennem  a lelket (jó nem csak ez, de igen nagy szerepe volt, még ha nem is látszott rajta). Most már nagyjából minden rendben van újra, de ettől függetlenül bízok benne, hogy még sokáig fog örömöt szerezni nekem ez az apró szeglet a végtelen világhálón.

( U. i.: Eme jeles nap alkalmára akartam magamnak facebook oldalt csinálni, csak elmaradt, de majd lesz hamarosan, és érik a sablonváltás is, meg majd arra is rászánom magam lassan, hogy kipakoljam a Goodreadses widgeteket.)

Szemezgetés az őszi megjelenések közül

Hogy őszinte legyek nem követtem 100%-san az őszi megjelenéseket, azon praktikus okból, hogy még véletlenül se essek kísértésbe és vegyek meg valamit közülük. Ettől függetlenül  persze jó párat kinéztem magamnak az újdonságok közül. A megjelenési dátumokkal viszont egyáltalán nem vagyok tisztában, fogalmam sincs mi mikor jelent meg, vagy fog megjelenni (és csak remélni tudom, hogy tényleg mind az őszi megjelenésekhez tartozik).

A legfontosabb: megjelent Barbara Demick Észak-Koreás könyve a Nincs mit irigyelnünk a világtól.

Észak-Korea a világ egyik legelnyomóbb és legtitokzatosabb országa. A besúgást bátorítják, a média a kormány ellenőrzése alatt áll. Az Elfújta a szél veszélyes könyvnek számít, melyet száműztek a polcokról. Az 1990-es években éhínség söpört végig az országon. Milliók haltak éhen, de a rezsim továbbra is kezében tartja a hatalmat. Számos interjú segítségével Barbara Demick elsőként mutatta be, hogy milyen is az élet ebben a rendkívüli országban hat hétköznapi ember sorsán keresztül, akiknek a szívszorító körülmények ellenére sikerült túlélni a Kedves Vezető országát.

Ezt a könyvet vártam a legjobban a Könyvhéten, de akkor mégsem jelent meg, és nagyon féltem, hogy nem is fog soha. Most viszont itt van, bár még most sem értem, hogy hogyan került egy ilyen könyv a Könyvmolyképzőhöz, de nagyon örülök neki, hogy így történt.

Aztán itt van még a két Európa kiadós könyv, nem tudom mikor jelentek meg, de nekem kellenek, legalábbis a Vadnyomozók mindenképp.

A chilei Roberto Bolaño (1953–2003) immár világhírű nagyregényének főhősei, Arturo Belano és Ulises Lima, két zsigeri realista költő 1975 szilveszterén útnak indul egy kölcsönkapott Impalával, hogy fölkutassa a századelőn, a mexikói forradalom után rejtélyes módon eltűnt Cesárea Tinajerót. Húsz éven és kontinenseken átívelő útjuk során látnak mindent: szerelmet, halált, idegösszeomlást, párbajokat, irodalmi és kiadói életet, drogot, szerencsés és szerencsétlen fordulatokat, erőszakot, eltűnéseket és előtűnéseket. A történetben sajátosan keveredik a fikció és a valóság, a nyomozás számtalan szereplője és tanúja között akad mocskos szájú ösztöndíjas, illegális bevándorló potyautas sokmilliós totónyereménnyel, Trockij dédunoka, lelkes Octavio Paz-rajongó, Sade márkit olvasó francia egyetemista lány, visszavonult mexikói torreádor, labilis neonáci, és mellettük kritikusok, költők, múzsák, csavargók tömege. Az ő megnyilatkozásaikból mozaikszerűen összeálló „road movie-t” thrilleri izgalmak sorozata és direkt, kíméletlen humor szövi át.

A spanyol polgárháború utolsó napjaiban történt, hogy egy köztársasági katona megmentette az ellenség fő ideológusának életét… A különös történet egészen véletlenül jutott a fiatal író, Javier Cercas fülébe, s aztán sokáig nem hagyta nyugodni. Mi is történhetett igazából? El tudjuk-e képzelni azt a pillanatot?

A köztársasági csapatok helyzete már reménytelen, vonulnak vissza a francia határ felé, amikor valaki úgy dönt, végezzék ki a francóista foglyok egy csoportját. Köztük van Rafael Sánchez Mazas író, a Falange alapítója és ideológusa. Mazasnak azonban sikerül megszöknie, elrohan az erdőbe, s amikor egy köztársasági katona megtalálja, csak ránéz, majd visszafordul, Itt nincs senki!, mondja a társainak.

Cercas úgy érezte, Mazas életéből s főként ebből a sztoriból, a rejtélyből – vajon miért döntött úgy az a katona, hogy megkíméli a fő falangista életét – jó „dokumentumregényt” lehet írni. Meg is írja, de úgy érzi, valami még hiányzik… S akkor találkozik Roberto Bolañóval, a Spanyolországban élő híres chilei íróval, aki elmesél neki egy másik történetet, amely aztán teljesen megváltoztatja a tervezett regényt – sőt magának a szerzőnek az életét is. Mert lehet, hogy Bolaño történetének hőse ugyanaz a katona – s talán még él, még lehet beszélni vele…

Egyébként most láttam az Európa honlapján, hogy mindkét könyvnek most lesz majd a bemutatója Javier Cercas-szal, a Vadnyomozóké szeptember 22-én a Szalamiszi katonáké szeptember 23-án.

Ja és a Könyvmolyképzőtől nagyon érdekel még a Semmi nem áll az éjszaka útjában is. Úgy látszik még mindig meg lehet venni engem azzal, ha családi titkokat említenek egy fülszövegben, bár nem csak emiatt érdekel.

A No és én című regénye miatt Magyarországon is jól ismert francia írónő ezúttal egy rendkívül személyes, érzékeny és őszinte szöveget nyújt az olvasónak: édesanyja öngyilkossága után zsigeri késztetést érez arra, hogy elmesélje a történetét, hogy választ keressen arra, miért alakult olyan fájdalmasan az élete, mitől vált mániás depresszióssá. Lucile-t a saját nézőpontjából, a túl gyorsan felnőni kényszerült gyermek szemével írja meg, megpróbálva megragadni azt a rejtélyt, amit az anyja − aki mindig egyszerre volt oly közeli és oly távoli − jelentett a számára. Ezt az önmagára kirótt feladatot olykor elviselhetetlenül nehéznek érzi, mégis hajtja az írás kényszere, egyre mélyebbre és mélyebbre merül a családi emlékezetben, ahol a sugárzóan fényes emlékek mellett (mögött) eltemetett titkok lappanganak.

A Maxim kiadótól Rebecca Donoventől az Elakadó lélgzet érdekel, de csak úgy távolról, olyan könnyű egy ilyen jellegű történetet elrontani, de én bizakodó vagyok.

Weslynben, a connecticuti gazdag városban, ahol a lakosság többségének az a legfőbb gondja, hogy milyen benyomást kelt, és kivel előnyös mutatkozni, Emma Thomas a legszívesebben átváltozna levegővé, de addig is rögeszmésen ragaszkodik a tökéletesség látszatához: úgy öltözik, hogy senki se lássa rajta a zúzódásokat, nehogy kiderüljön, mennyire távol esik a tökéletességtől az élete. Egy napon váratlanul beköszönt a szerelem, amelynek hatására Emma kénytelen tudomásul venni a saját értékét, bár ez azzal fenyegeti, hogy kiderül a titok, amelyet olyan kétségbeesetten takargat…
Egy lány története az életet megváltoztató szerelemről, a leírhatatlan kegyetlenségről és a törékeny reményről.

És akkor végül itt van Alma Katsu Halhatatlanjának a folytatása:

Kétszáz évvel azután, hogy Adairt bebörtönzik, Lanore vezekelni próbál a bűneiért. Megválik hosszú évek során összegyűjtött kincseitől, hogy megtisztítsa múltját, és boldog életet élhessen új kedvesével, Luke Findley-vel. Ám ahogy a londoni Viktória és Albert Múzeumban kiállított tárgyait szemléli, hirtelen rá kell eszmélnie, hogy bekövetkezett, amitől kétszáz évig rettegett: Adair megszökött a börtönéből. A férfi újra szabad, és el fog jönni érte. Lanore-nak pedig fogalma sincs arról, hogyan védje meg magát ellene.

Igazából nem tudom, hogy kell-e ez nekem. Az első részt olvastam, és szerettem is, de olyan mélységesen nyomasztó volt, hogy nem tudom, hogy akarom-e még egyszer. Kétségtelen, hogy nagyon jól van megírva, és azzal a gondolattal tettem le, hogy zseniális volt, és még most úgy gondolom (a végéről legalábbis), és a fülszöveg alapján elég izgalmas lesz... áhh, persze hogy kell nekem :) (Egyébként ez a borító egyáltalán nem tetszik annyira mint az első, a nő feje valahogy kilóg ez egészből, vagy nem tudom, de ez igazán mellékes.)

Zárszóként még megjegyzem, hogy ha minden igaz Kate Morton új könyve a Távoli órák is hamarosan megjelenik, immáron a Cartaphilus gondozásában.

Benyomások az Amerikai istenekről

(Mert rendes véleményezős könyves posztnak azért nem nevezném, de akkor is álljon itt valami annak jeléül, hogy én ezt olvastam, és nagyon szerettem.)

„Ezenkívül talán szükségtelen megemlítenem, hogy a regényben felbukkanó összes szereplő, legyen akár élő, akár holt, mind kitalált személy vagy fiktív összefüggésben szerepel. Csak az istenek valódiak.”

Ó, én úgy tudtam! Annyira éreztem, hogy én ezt a könyvet szeretni fogom, sőt hogy Gaimant úgy általában szeretni fogom. Amióta befejeztem ezt a könyvet folyamatos késztetést érzek, hogy még több Gaimant olvassak. Mivel előre tudtam, hogy mi ilyen jóban leszünk még két másik könyve várakozott a polcomon (már elolvastam mindkettőt), de nem volt elég, annyira nem volt hangulatom semmi mást olvasni, hogy engedtem a szörnyű csábításnak és vettem tőle még két könyvem (végül is nem rég kaptam meg életem első fizetését, hogy nézett volna már ki ha nem veszek belőle könyvet? :D ).

Nehéz írni erről a könyvről, egyrészt mert már régen olvastam, másrészt mert nem tudnám pontosan elmondani, hogy mitől olyan jó. Minél többet gondolkodtam annál jobban szerettem, most már a kedvenceim közé sorolom.
Hosszas elmélkedés után arra jutottam, hogy Gaiman fantasztikus író. Nem, nem is író, inkább mesélő. Olyan igazi, aki úgy tudja egymásba szőni a szavakat, hogy muszáj leülnöd és meghallgatni, aki bármilyen abszolút érdektelen dolgot úgy ad elő, hogy beleborzongsz. Gaimant egyszerűen jó olvasni, mert hihetetlen jól bánik a szavakkal, olyan erőteljes sajátos atmoszférája van az írásának, hogy... így tizenegykor már nem is találok rá megfelelő kifejezést. A lényeg, hogy szerintem még a bevásárló listát is gyönyörűen írná meg.

"A házban nedves, dohos és kissé édeskés szag terjengett, mintha rég halott sütemények szelleme kisértene odabent"

Hát, hogy fogalmaznátok meg ennél szebben, hogy büdös volt?

És nagy mázli, hogy ilyen jól ír, mert a történet önmagában nem nagy szám. Az ötlet zseniális, meg úgy az egész zseniális, de igazából ha jobban belegondolok nem történik semmi. Árnyék, aki éppen a börtönből szabadult, egy rejtélyes idegennel Szerdával utazgat, mindenféle érdekes alakokkal találkoznak, és Árnyék nagyon furákat álmodik, meg persze folyamatosan ígérgetnek nekünk egy vihart is. És ennyi, az utolsó két száz oldalig, de engem egyáltalán nem zavart, sőt, épp az volt a mélypont, amikor beindultak az események. Egyáltalán nem tetszett, hogy kiszakítanak a kellemes anekdotázgatások sorából, hogy nem lesz több érdekes arc, különleges mitikus hangulat, hogy mindjárt vége.
Olyan volt ez a regény mint mikor valaki elkezd mesélni egy történetet, de aztán elkanyarodik egy másikra, és arról aztán még egy jut eszébe, és néha próbál visszatérni az eredeti történethez, de két mondat után már megint másikat mond. Csapongó magyarán, de nem zavar, mert minden meséje érdekes és már el is feledkeztél arról, hogy honnan kezdődött.
Én legalábbis így voltam, és amikor hirtelen visszatértünk a fő csapás irányba, csak az járt a fejemben, hogy oké itt a sokat ígért vihar, de azért megtudjuk, hogy mi lett a ronccsal, ugye? (Megtudtuk.)

Mindent összevetve felváltva érzem a regényt tökéletesnek, és van hiányérzetem, azt az utolsó kétszáz oldalt (de lehet, hogy csak száz) nagyon sajnálom, meg valahogy úgy érzem ezt a régi istenek vs. újak ötletet jobban kilehetett volna aknázni, ugyanakkor mégsem, talán mégis így volt jó az egész, nem tudom.
Azon gondolkoztam, hogy vajon nem az igazi írói tehetség? Nem, az hogy írsz egy jó történetet, jó szereplőkkel, hanem ha van egy nem igazán jó történeted, de azt úgy írod meg, hogy mégis fantasztikus lesz, ehhez kell igazán írói tehetség, nem?

Ha szigorúan és reálisan nézném a dolgokat, akkor 8/10 pontot adnék rá, de ha azt nézem, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem akkor 10/10.

Ez most egy ilyen darabos bénácska bejegyzés lett, pedig megérdemelne a könyv egy szép és okos posztot, de ennyi tellett tőlem, régi közhely, hogy az igazán jó könyvekről nehezen ír az ember, főleg ha több mint egy hónapja olvasta, de rosszul éreztem volna magam, ha nem írok róla semmit.

Rövid molyságom története

Te jó ég! Pár napig nem voltam net közelben, és mikor visszatérek mi fogad? A maréknyi ismerőseim felét vagy törölték moly.hu-ról, vagy önként távozott. Elég sok mindent elolvastam ezzel kapcsolatban, mindent persze képtelenség lett volna, és értetlenül álltam a dolgok előtt, még most sem értem, hogy mire volt jó ez az egész. Rengeteg poszt született már a témában, és nem akarom újra elmondani azt amit már előttem elmondtak vagy százan, de mégis szeretném leírni, hogy mit gondolok erről az egészről.

Az, hogy nem voltam aktív tagja a molynak, az nem kifejezés, az aktivitásom nemhogy szinte a nullával volt egyenlő, de szerintem majdhogynem mínuszba ment. Majdnem egy éves tagságom alatt egy karcot sem írtam, értékelésből is csak párat, a hozzászólásaim is könnyen megszámolhatóak. Szóval nem fogok onnan hiányozni senkinek, és két perc alatt lementettem mindent amit szerettem volna. Nem azért nem voltam aktív mert nem szerettem, úgy általában a közösségi oldalakkal voltak fenntartásaim (most már kezd múlni), és amúgy is nagyon visszahúzódó személyiség vagyok (részben ezért is kezdtem el blogolni, hogy ezen segítsek valamicskét).
Ebben a majdnem egy évben a blogomon sem aktívkodtam túl sokat, mostanában meg szinte eltűnő félben vagyok, de készülök a lelkes visszatérésre. De a lényeg, hogy a moly számomra mindig is inkább mint adatbázis tetszett, ettől persze nem vitatom, hogy nagyszerű kezdeményezés és nagyon frappáns neve van (de ezeket soha nem vitatta senki). Röpke tagságom alatt is voltak változások amik nem tetszettek, de nem foglalkoztam vele. Eddig egyedül a Pinterest volt az egyetlen honlap ahol egyből megbarátkoztam a változással és tényleg tetszett is (pár nap múlva vissza is állították :D ). Na de ez még mindig abszolút lényegtelen.

Elmesélem a történteket úgy ahogy én láttam, vagyis mint valaki akinek baromira semmi köze az egészhez, reprezentálva, hogy miért volt nagyon buta reakció ez a moly vezetősége részéről.
Onnan indult az egész, hogy Nima írt egy posztot arról, hogy kitöröltették vele az egyik kommnetjét mert páran sértőnek vélték a vallásukra nézve (nem volt az- jegyzem meg úgy mellékesen). A poszt alatt beszélgetés indult arról, hogy már nem szeretik a molyt annyira mint régen, és konkrétan le is írták az oldallal való problémájukat (én személy szerint fontosnak tartom ezt megjegyezni).
Nima régebbi molyos posztjáról (a diktatúrásról) és erről is azt gondoltam először, hogy túl reagálja az egészet, és meglehetősen eltúlozza a dolgot. Moly moderátorai biztos nem gátolják igazából a szabad véleményt, és jó ebben a komment kitörlős dologban nem voltak igazságosak, de na mindenki lehet néha elhamarkodott, és fölösleges olyan nagy feneket keríteni a dolognak. Meg nem is értettem, hogy mi a nagy megmondás abban, ha valaki nem ért egyet valamivel, teszem azt egy oldal működésével amit használ, és ezt leírja, szerintem ez természetes.
Különösebben nem törődtem a történtekkel, mert hát semmi közöm hozzá, én a molyon semmi rosszat nem tapasztaltam, a polcra pakolás maceráin kívül, és hogy a francba is tapasztaltam volna, ha alig használom és nem is tudom milyen volt régen.
Ha dolog ennyiben marad akkor nem is foglalkoztam volna vele tovább, a molyt ugyanúgy használtam volna ahogy eddig, és Nima is az egyik kedvenc könyves bloggerem maradt volna. De aztán jöttek a törlések, és a molyos vezetőség reagálása.
Úgyhogy nem tudom, hogy Nima fogja-e olvasni ezt a posztot valaha, de szeretnék tőle itt bocsánatot kérni ezért, mert a most történtek után egyértelmű, hogy nem ő volt az aki bármit is túl reagált.

Teljesen ledöbbenve olvastam a bejegyzéseket a ki tiltott tagoktól, de ami igazán ledöbbentett az a molyos válasz karc volt, és a hozzászólásokra érkező válaszok (és azok hiánya). Az hogy ma már nem lehet ezeket hozzászólásokat megnézni, az hogy többször használták az ártani a molynak kifejezést, és erre hivatkozva tüntetettek el karcokat. Számomra nagyon hihetetlen volt, hogy valaki olyan természetességgel közli, hogy persze töröltük őket, hisz ártani akartak a molynak.  Az egész bejegyzés nagyon visszatetsző és lekezelő volt számomra. Olyan volt mint egy utópisztikus reklám szöveg, és mivel mint moly tag az a karc nekem is szólt, szeretném kijelenteni, hogy ha választanom kéne hogy milyen közösséghez csatlakozzak ahhoz ahol mindig minden szép és jó mindenki mosolyog muskátlik vannak az ablakban és egyformára nő a fű (ha meghallom azt szót, hogy utópia mindig ez kép ugrik be a muskátlis ablak az egyforma fűvel), és csak csupa olyan békés dologról szól a társalgás mint az időjárás, vagy a cicák. Vagy egy olyanhoz ahol szabadon beszélhet bárki bármiről, és néha kövekkel dobálózva trágár szavakkal szidják egymás vállási-és politikai nézeteit te azt tiszta szívből és őszintén (és rendesen megindokolva) teszik, gondolkodás nélkül az utóbbit választanám.

A kritika talán nem kellemes, de szükséges. Ugyanazt a szerepet
tölti be, mint a fájdalom az ember testében, felhívja a figyelmet az
az egészségtelen állapotú dolgokra. /Winston Chruchill/

Na de, rengeteg kérdés merül fel bennem ezzel az üggyel kapcsolatban. Kezdve azzal, hogy ha egy beszélgetés a vallásra terelődik és nem mindenki nyilatkozik róla áhítattal, és ez engem mint bigott  rendkívül vallásos személyt zavar, miért csak egy hozzászólást jelentek miért nem az összes témát érintőt? A moderátorokat ki moderálja? Ki/mi a Moly? Egy közösség és annak a tagjai, vagy a vezetőség? Az hogy ártok nekik azt jelenti, hogy a felhasználóit bántom, vagy azt hogy kritikus megjegyzéseim vannak a vezetőségre nézve? És legfőképp hogy a csudába lehetett ebből ilyen nagy ügyet csinálni? Hogy lehet így lekommunikálni valamit? Hogy? Ki emlékezett volna erre az egészre ha szó nélkül hagyják?
Az egész annyira nevetséges és hihetetlen, hogy komolyan megfordult a fejemben hogy ez az egész igazából egy hamarosan megjelenő disztópia gerilla marketingje.

Többen mondják, hogy ez az egész reakció a moly részéről kissé diktatórikus. Szerintem nem. Szerintem ez egy három éves gyerek szintű reakció, aki nem aludta ki magát és tör-zúz maga körül.
Egy közösségi oldal nem reagálhat így semmilyen kritikai észrevételre (történjen az bármilyen felületen, legyen építő, destruktív, trágár akármilyen). Nem vádaskodhat úgy hogy kizárja az érintett feleket, és nem hagyhatja bizonyítás nélkül dolgot (ha tényleg olyan ártó célú posztok születtek volna, ahogy azt állították óriás betűkkel kellett volna mindenki képébe nyomni, hogy tessék itt van nézzétek mit csináltak! Persze, nem tehették hisz szó sem volt mocskolódásról). És nem alacsonyodhat le odáig, hogy bűnözőkkel vegye egy kalap alá az érintetteket. Egyszerűen nem, ez nem méltó viselkedés semmilyen vezetőség részéről, még akkor sem ha jogos lett volna a felháborodás. És ha egyszer felszólítunk valakiket, hogy kérdezzenek, akkor arra illik válaszolni. Például nagyon kíváncsi lettem volna, hogy mit válaszolnak a kiadóknak, akik arra kérték őket, hogy a töröltek értékelései ne tűnjenek el (akkor jöttem rá, hogy ez a törlősdi még annál meggondolatlanabb volt mint hittem).
Rengeteg gondolat kering még bennem erről, de már elfáradtam, és nincs kedvem tovább ragozni.

Még egy apró megjegyzés arról, hogy szerintem érett és komoly emberek, hogy kezelik a kritikát:

Ne bánd a kritikát.
Ha alaptalan hagyd figyelmen kívül
Ha igazságtalan ne hagyd hogy ingereljen
Ha nem értő/tudatlan, mosolyogj
Ha jogos akkor az nem kritika
Tanulj belőle.

A szóban forgó karcnál többeknek neki szegezték a kérdést, hogy biztos neki való közösség-e a moly. Én ezt magamra vettem, úgyhogy válaszolok rá:
Mint szabad véleményhez ragaszkodó, értelmes emberek közötti vitáktól nem tartózkodó (akár kényes témákról is) személy (és ráadásul még olyan is aki most vesztette el az ismerőseinek a felét, talán többet is) határozottan nem tartom magamnak való közösségnek a moly.hu-t. Így mint tisztelettudó polgártárs azonnali hatállyal törlöm is magam róla.

Akiket töröltek (a teljesség igénye nélkül):
Nima
Zenka
Gretty

Akiknél még lehet olvasni a dologról (abszolút a teljesség igénye nélkül):
Üstökös
Anaria
Ilweran

A reklám helye:
Ha valaki mégis keresne, annak egyrészt nagyon örülök, másrészt megtalál a Goodreadsen, a Pinteresten és írhat nekem e-mailt a catrianacynbel@gmail.com-ra, meg persze itt is megtalál. Ja és van Bloglovinom bár semmi haszna, mert továbbra is fel lehet iratkozni az oldalra, de akkor is, ott is lehet követni ha valaki szeretne. És hamarosan lesz majd Facebook oldalam is, talán.

Képes rovat #5: Nyár

Olyannyira szenvedek a melegtől, hogy még rendes címet sincs kedvem kitalálni. Azt rebesgetik, hogy most már vége a nagy hőségnek, de én már nem bízok bennük. Meg nekem +25 fok fölött már hőség van, nem bírom ezt nagy meleget, én egy északi lelkű leány vagyok. De azért összeszedtem pár helyet, ahol megtudnék birkózni az eszeveszett hőséggel.

Jane Rogers: Jessie Lamb testamentuma

Hihetetlen, hogy milyen sokára sikerült megírnom ezt a posztot. Pedig rengeted gondolat kavargott a fejemben róla, csak sehogy sem tudtam szépen összefűzni őket.

Kezdjük a borítóval, csodaszép. Ha gonoszkodni akarnék azt mondanám, hogy a könyv legjobb része, de nem akarok úgyhogy nem mondom. Nem csak attól zseniális borító hogy szép, hanem mert gyönyörűen passzol a regényhez. Egy lány aki szét tárt karokkal teljesen átadja magát a zuhanásnak, és két kis cellux csík próbálja megtartani (és mint tudjuk, hogy a cellux nem épp a legtartósabb ragasztószer). És a színezés olyan fiatalosan borongós. Ez az egy kép lényegében elmeséli az egész történetet, és most az olvasás után egy hónappal sem tudom, hogy nem lett volna-e jobb, ha megmaradok a borító csodálásánál.

A történet röviden: egy olyan világba csöppenünk ahol az emberiség a kihalás szélén áll. Egy AHS nevű halálos vírus söpör végig a világon, csak és kizárólag terhes nőket támadva, így a Föld utódok nélkül marad.

"- És amikor a ma élő legfiatalabb nemzedék is megöregszik...
- Akkor ők lesznek az utolsó emberek a Földön.- Időtlen idők óta ezt sulykolják belénk, de most előzör gondoltam bele. - És ahogy mi idősödünk, úgy fogynak el körülöttünk a gyerekek.
- Be kell majd zárni az iskolákat.
- Többé nem gyártanak semmi olyasmit, amire gyerekeknek szükségük van.
- Pelenkát, babaruhát, gyerekkocsit.
- Hátborzongató
- És mire mi megöregszünk, mindenki öreg lesz már. Nem lesz aki dolgozzon.
- Nem lesznek boltok, szemeteskocsik, vagy buszok.
- Nem lesz semmi. Minden leáll. "

Egy kis magyarázkodás és az új könyveim

Nem tűntem el csak kissé szét vagyok esve mostanában. Az van, hogy most kezdtem a nyári gyakorlatomat, és mondanám, hogy nem volt időm mellette a bloggal foglalkozni, de hazudnék igenis lett volna időm ha akarom. Csak általában álmosan és nyűgösen értem haza minden este, és egyszerűen mindig elmaradt az írás. De most már kezdem megszokni a dolgot, és elkezdek rendesen törődni a bloggal (legalábbis igyekszem). Tele vagyok tervekkel, például szeretnék egy új rovatot indítani (igazából többet). Egyébként az az igazság, hogy az idő olyan gyorsan robog el mellettem,hogy észre se veszem, június közepéből hirtelen július vége lett és csak pár napja vettem észre, hogy már több mint egy hónapja nem írtam, pedig elkönyveltem magamba, hogy legalább havonta egyszer  írok, persze nem történik semmi, ha nem így történik, de ez afféle lélektani határ számomra, ezért is magyarázkodok most. De most már abba is hagytam.

Beszéljünk másról, mondjuk arról, hogy miket vettem a nagy Alexandra akcióban. Nem épp a praktikus gondolkodás dominált nálam, ahelyett, hogy sok kiszemeltből csökkentettem volna a listát, az egyre inkább növekedett. Végül a lehetséges három könyvből öt könyv lett. De na... mikor vegyem meg őket, ha nem most? Valószínűleg egyiket sem venném meg teljes áron (mondjuk nem is szoktam teljes áron könyvet venni).
Szóval az első Jonh Irvingtől az Árvák hercege, ami már időtlen idők óta honol a kívánságlistámon. Ugyanígy nagyon régóta szerettem volna már elolvasni a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ot. Amúgy ez egy meglepően vékony könyv 100 oldal sok egy oldalas képpel, és amikor a kezembe vettem jöttem rá, hogy nagyon jó a borítója.


A Temetői történeteknek és a Hattyútolvajoknak egyszerűen csak nagyon megtetszett a leírásuk. Amit pedig utolsónak néztem ki az Winifred Georg Sebaldtól a Szaturnusz gyűrűi. Őszintén szólva nem tudom mi ez a könyv pontosan. Az angliai zarándok út alcím fogott meg először. Ilyen úti beszámolós, mélázós könyvnek tűnik, de nagyon érdekes volt a leírása, majd meglátjuk.

Nos, ennyi. Hamarosan jövök a túl sokáig halogatott Jessie Lambes poszttal.

John Scalzi: Vének háborúja

„- Nézzétek meg- mondtam. – Ott az egész életünk, az összes hely, ahol voltunk. Ott van mindenki, akit ismertünk és szerettünk. És most itt hagyjuk. Ti nem éreztek semmit?

- Izgalmat- felelte Jesse. –És szomorúságot. De csak egy kicsit.

- Ja, csak egy kicsi szomorúságot- mondta Harry. – Nem várt ott ránk más, mint az öregség és a halál.

- Meghalni még mindig meghalhatsz- mutattam rá. – Katona vagy.

- Aha, de nem öregen fogok meghalni. Kapok még egy esélyt, hogy fiatalon halhassak meg, és gyönyörű holttest legyek. Bepótolhatom azt, amit első körben kihagytam.”

Már írtam, valószínűleg többször is, hogy a sci-fi nagyon távol állt tőlem (mondhatni fényévekre). Talán az egyetlen műfaj amiből még nem olvastam semmit, eddig. Mostanában jött rám, hogy ilyet is olvasni akarok. Az hogy ez lett az első sci-fi könyvem abszolút spontán döntés volt (és mindemellett remek ötlet).

Az Astoriánál lévő Alexandrában lézengtem (általában oda szoktam menni, ha sokat kell várnom a buszra), és csak úgy levettem ezt a könyvet a polcról, mert már sok jót hallottam róla. Leültem egy kis puffra és elkezdtem olvasni, és olyan fél óra után eszembe jutott megnézni hány óra, még 20 perc a busz az indulásáig, még elolvashatok pár oldalt, aztán még később úgy gondoltam, hogy még plusz egy-két oldal belefér, legföljebb majd futok egy kicsit. Minél tovább olvastam annál kevésbé akartam ott hagyni, végül fogtam magam és megvettem (nem is tudom mikor vettem utoljára teljes áron könyvet). Tagadhatatlan sci-fis mivolta ellenére nagyon megtetszett, pedig igazából nem nagy szám. Talán épp ezért volt jó.

Kicsit megkésett beszámoló a Könyvhétről

Ez a poszt valahogy sehogy sem akart megszületni, megakartam írni még múlt hét pénteken frissen ahogy hazaértem, de mire számítógép közelébe keveredhettem volna már alig bírtam nyitva tartani a szemem. Aztán csak teltek a napok és valahogy mindig elmaradt, de ami késik nem múlik, hogy ilyen közhelyekkel éljek.

Miután megtudtam, hogy a Nincs mit irigyelnünk a világtól mégsem jelenik egyrészt nagyon szomorú lettem, mert azt vártam a legjobban, másrészt így két könyvre csökkent a bevásárló listám (ha-ha), gondoltam én ezt akkor. Pár nappal a Könyvhét előtt, viszont listán már négy könyv szerepelt, mert hát mikor vegyek könyvet, ha nem most? (Végleges szám hat lett egyébként).

Pénteken annak és rendje és módja szerint megérkeztem Pestre, és ahogy kiléptem a Deák téri metróból rájöttem, hogy az a hitem, hogy tudom hol van a Vörösmarty tér enyhén túlzás. Persze nagyjából sejtettem hol van, és viszonylag gyorsan meg is találtam, és különben is főként az óriáskerék térített el.
Megérkezvén kissé megszeppenve kóvályogtam a sok stand között, nem is tudtam merre menjek. Végül leültem a szobor tövébe és kelletlenül belegyömöszöltem a vadonatúj és nagyon menő bőrdzsekimet a táskámban. Borzalmasan meleg volt, és ezt (meg hogy a táskába kellett gyűrnöm a dzsekimet) el is panaszoltam mindenkinek, akinek tehettem.

Most pedig abba is hagyom a lényegtelen locsogást és a lényegre térek. Én is jelentkeztem az ekultura blog interjús sorozatára (nagyfokú félősségemet legyőzve ezzel). Az eredmény nem is lett olyan vészes, bár hangom az borzalmas (a bemutatkozás volt a legrosszabb amúgy, számítottam ilyen jellegű kérdésre és még a buszon kitaláltam mit fogok mondani, de ott teljesen elfelejtettem, sőt még most sem emlékszem rá, mindig is bajban voltam ezekkel a "mondj magadról pár szót" dolgokkal). Egyébként itt van, ha valakit érdekel:

Ezután kezdtem könyvvásárolgatásba, beszereztem a Hívjátok a bábát és a Jessie Lamb testamentumát. Az Ad Astra standjánál találkoztam Amadeával, beszélgettünk egy kicsit, megnyugodtam, hogy nem csak én felejtettem el merre kell menni a hármas metrónál, és elmondta hol találom olcsón a Ne engedj elt (ami a következő megvásárolt könyvem lett).
Következőként a Cor Leonis kiadóhoz mentem, épp az utolsó pillanatban érkeztem, mert már csak két Iced árválkodott ott. Gretty ezzel is fogadott, amint megközelítettem a standot "Hello, Iced lesz, de ugye nem kettő?" és még rám parancsolt... akarom mondani rám beszélt egy 500 Ft-os Papíron prímát (állítólag jobb mint a Bridget Jones), bár nagyon nem kellett győzködni (és mint kiderült, a már így is többet könyvet vettem a tervezettnél érv abszolút nem volt meggyőző számára). Itt vettem még egy Oscar Wao életét is, és kaptam ajándék horoszkópos könyvet, közben Gretty lelkesen elújságolta, hogy egy kb. vele egykorú pasinak eladott egy egész sorozat Chance-t (Karen Chance Cassie Palmer sorozatát).

Összességében nagyon jól érzetem magam, és nagyon örülök, hogy találkoztam Grettyvel és Amadeával olyan hihetetlenül kedves és jófej mindkettőjük, hogy el is felejtettem milyen nehezen tudok időnként szoba elegyedni idegen emberekkel. Továbbá annyi könyvjelzőt gyűjtöttem össze, ami egy életre is elég.
Ja, és bónuszként betudtam szerezni unokatesóm ballagási ajándékát (a Zafírkéket), aminek hihetetlenül megörült, én meg duplán örültem egyrészt mert jó ajándékot vettem másrészt mert végre elkezdett ő is olvasni.
Az időjárás szidalmazásával meg óvatosan kell bánni, mert könnyen megsértődik, hazafelé már egyre lelkesebben szemerkélő esőben jöhettem (ami el is állt mire hazaértem). Egyébként szeretem az esőt, csak már elég volt belőle egy időre. De legalább láttam egy szép szivárványt.

Stephen King: Napnyugta után

Még soha nem olvastam semmit Stephen Kingtől. Valahogy mindig úgy élt bennem, hogy ő csak ilyen horrort meg rémtörténeteket ír, én meg olyat nem akartam olvasni, mert még kicsi koromban egy egyszerű kis kísértet történetnek sem nevezhető valami nagyon mély nyomott hagyott bennem, és azóta csak óvatosan kacsingattam minden rémtörténet felé. De  távoli tervként mindig is szerepelt a listámon, hogy majd egyszer olvasok tőle valamit. Azóta felnőttem (fogjuk rá, bár ez enyhe túlzás), és rájöttem, hogy egyáltalán nem vagyok ijedős, de az ellenérzésem minden horror jellegű dolog iránt megmaradt, egészen mostanáig. Egy-két hónapja az a különös késztetés szállt meg, hogy csupa olyan jellegű könyvet olvassak amit eddig nem. Így jött el Stephen King ideje és novelláké (meg sci-fiké). Úgyhogy a Napnyugta utánnal két legyet ütök egy csapásra, mert novellás is és King is.
Viszont nagyon nehéz bármit is írnom róla, mert szerintem ezeknek a történeteknek úgy a leghatásosabbak, ha teljesen ismeretlenül vág bele az ember nem tudván, hogy szellemek várják a következő oldalon, vagy egy atomrobbanás.
Összességében a novellák olyan visszafogott módon tetszettek, volt egy olyan sajátos kis misztikus hangulatuk, ami nagyon jó volt, ugyanakkor hiányzott belőlük valami.Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi, talán az ütős csattanók a végéről, valami amiatt azt mondom, hogy "hűha".
Azt hiszem három novella volt, ami nagyon tetszett a kedvencem a Szobakerékpár mert abszurd, és rém aranyos, másik a Néma, ami egyszerű volt ugyan, de érdekes és olyan szép kerek egész, és a harmadik, a kötet legjobban sikerült darabja az N., ez tényleg nagyon különlegesre és zavarba ejtőre sikerült, és ez volt a legizgalmasabb is, erről olvastam volna szívesen hosszabban jobban kifejtve és megmagyarázva. Továbbá ez volt ez egyetlen, ami megijesztett egy kicsit, nem azért mert félelmetes volt, hanem mert ráébresztett arra, hogy nem elég, hogy mániákus kényszerbetegségben szenvedek, de ráadásul a páratlan számokat szeretem (a történet szerint azok rosszak).
Ami leginkább kilógott a sorból az a Mézeskalács lány volt, mert abból hiányzott a sajátos hangulat. A legnagyobb csalódás viszont a Pokol Macskája volt (és övé a legbénább cím is), mert hihetetlen jól kezdődött, de borzasztóan nevetségesen ért végét, pedig ebből egy nagyon jó kis sztorit össze lehetett volna hozni.
Amit viszont a legjobban szerettem az egészben és többször is elolvastam, az az utószó volt, vagyis a jegyzetek a novellákhoz. Nagyon tetszett ahogyan King mindegyik novellához leírja, hogy mi inspirálta őt. Megkedveltem magát az írót is, és itt határoztam el, hogy fogok még tőle olvasni nem is egyet. Sőt miután elolvastam a jegyzeteket újra átfutottam a történeteket, és sokkal kedvesebbnek találtam őket (bár attól tartok King nem pont ezt a jelzőt szeretné hallani).

6/10

Beszerzettek és beszerzendők

A közelgő Könyvhét ráeszméltetett, hogy még azt sem írtam le, hogy miket vettem a Könyvfesztiválon pedig már régóta terveztem, csak valahogy mindig elmaradt. Úgyhogy most egy posztba sűrítem azokat amiket már megvettem, és amiket meg fogok.

Azt hiszem 2013 a nagy könyvvásárlás éve lesz nálam 17 könyvnél tartok eddig, és annyi mindent szeretnék még. Az egyetlen ok amiért vállalnám a halhatatlanságot, hogy minden könyvet elolvashassak, amit szeretnék.

Én is kaptam díjat!

Ó, ez a hét valami hihetetlen volt, mintha megittam volna két üveg Felix Felicist (bár lehet, hogy pontosan ez történt csak épp két tábla Boci étcsoki formájában, de lehet hogy három is volt.. ezt most inkább hagyjuk). Minden teendőm ebben hétben csúcsosodott ki, zh-k, vizsgák, beadandók, kiselőadások, és én olyan szerencsésen tudtam ellavírozni közöttük, az eredmények meg messze fölül múlták a várakozásaimat, nem győzök csodálkozni rajta. Mindennek tetejében végre tudok zenét hallgatni a buszon, amitől még hangulatosabb lett az utazás (én azon ritka emberek közé tartozom, akik szeretnek tömegközlekedni). Aztán kommenteltek a blogomra is (igen ez számomra még nagyon nagy öröm), és mindezt megkoronázva kaptam Zenkától ezt az aranyos virágos blog díjat:

El nem tudom mondani mennyire megörültem neki, hihetetlenül tudok örülni az ilyen apróságoknak. Köszönöm neki még egyszer!

És akkor a szabályok szerint tovább kell ezt adnom 4 másik bloggernek (akiknek 200-nál kevesebb feliratkozója van)

 Anaria egyrészt persze azért mert szeretem ahogy ír, és eddig ő az egyetlen aki konkrétan könyvvásárlásra sarkalt. Mármint sok könyv van a kívánságlistámon különböző könyves bloggereknek hála, de én vásárlás előtt mindig több véleményt is elolvasok és sokat vacillálok. Anariának viszont két posztja is volt (egy Amy Tan köny, meg a Szerelem konyhája), amikor nem kerestem semmi egyéb infót egyből megszereztem a könyveket (és bár az olvasásukig még nem jutottam el 90%-ig biztos vagyok benne hogy szeretni fogom őket) 
Amadea és Heloise mert a bejegyzéseiknek mindig van valami különleges egyedi hangulatuk ami nagyon tetszik.
És Gretty mert neki is nagyon jó eredeti stílusa van, és ha valaki hát ő rá tudna venni, hogy olvassak romantikus regényeket :)

Vámpírok és gőzhajók

Az egyetlen ok, hogy ezt elolvastam, az hogy Martin írta. A Trónok harcának (amit jobb helyeken Tűz és Jég dalának hívnak, de nekem sehogy sem áll rá a szám) nagy rajongója vagyok, és nagyon megörültem, amikor a könyvtárban megtaláltam ezt a könyvet, bármennyire is ocsmány a borítója. De most tényleg, nézzétek meg, alighanem ez a legocsmányabb borító amit eddig láttam. Ami ennél is szomorúbb, hogy pont az ellenkezőjét sugallja annak, amit a könyv szerintem mondani szeretne.
A jó hír, hogy az Alexandra hamarosan újra kiadja, és akkor kap majd szebb borítót, és talán újra fordítják, ami igen csak ráfér, de erről majd később.

A minden idők legjobb vámpírregénye elnevezést is erősen túlzónak találom, bár nem egy mindennapi vámpíros sztori az biztos, igazából nem tudom milyennek kell lennie egy vámpírregénynek, de itt a vámpírok egyszerűen csak egy felsőbbrendű fajt prezentáltak, akiket jobb szó híján híján neveznek vámpíroknak (amit egyébként nagyon nem szeretnek, ők inkább az Éjszaka Népe megnevezést kedvelik, de az embereket meg Csordának hívják, szóval én maradok a vámpírnál).

Képes rovat #4: Áprilisi Capriccio

Úgy látszik a tavasz nem akarja egyelőre tiszteletét tenni nálunk, és az április sem úgy fest, ahogy azt egy áprilistól várná az ember. Emlékezzünk hát meg a régi áprilisokról egy Tóth Árpád verssel, ami kicsi koromban az egyik kedvencem volt.

Kate Morton: Az elfeledett kert

Amikor valamikor novemberben elkezdtem olvasni ezt a könyvet komolyan megrémisztett. Nem, nem azért mert valami félelmetes könyv lenne, hanem mert nem tetszett. Pedig én imádom az ilyen könyveket, 20. század eleje, Anglia, ugrálások az időben, titkok, rejtélyek, család, ezek azok a címszavak amikre mindig felkapom a fejem. És mégis hihetetlenül irritált az egész az elején (meg néha utána is). Lehet, hogy kezdek kinőni a családi titkos sztorikból?

Amin igazán felhúztam magam az Nell, ő az a kislány akit 1913-ban magára hagynak egy hajón majd egy ausztráliai család befogadja. Aztán a huszonegyedik napján az apja elmondja neki, hogy örökbe fogadták, Nell kiakad, ami akár érthető is lehetne, de nem az. Különösen ez a gondolat dühített fel:

"Nem volt szó kifejezni, hogy a nőt akit Danny szeret, akit feleségül akar venni már nem létezik. Hogyan is várhatná el Dannytől, hogy még mindig becsülje, kívánja őt, ha egyszer rájön, hogy Nell egyszerűen... eldobható? Hogy a tulajdon családja megszabadult tőle?"

A visszautasíthatatlan ajánlat

Végre.
 Azóta megakarom venni a Keresztapát, hogy megláttam a szép filmes borítójával egy könyvesboltban. De nem tettem, mert az a fura elképzelésem támadt, hogy nem veszem meg addig amíg valahol le nem lesz árazva legalább 40%-kal, csak hogy elmondhassam, hogy egy visszautasíthatatlan ajánlat volt a megvétel (meg persze nem is egy olcsó könyv).
Amikor könyvesboltban jártam szinte mindig megkerestem belelapozgattam, és megfogadtam, hogy hamarosan a polcomon lesz. De idáig senki nem akart megszánni engem, már majdnem megtörtem, amikor megkaptam a hírlevelet az Alexandrától, hogy 35% kedvezmény van a Geopen könyveire, több se kellett a Keresztapa máris a virtuális kosaramban landolt. Persze ez csak harmincöt százalék és nem negyven, de azon az öt százalékon már igazán nem akadhatok fönn :)
Így történt, hogy most már végre a Keresztapa is ott díszeleg a polcomon (vagyis csak díszelegne, ha lenne még rajta hely és nem egymás hegyén-hátán lennének a könyveim).

Egyetlen baj ezzel csak az, hogy még csak február van és ez már a hatodik vásárolt könyvem, de hát az előzőek olcsók voltak, ez meg egy visszautasíthatatlan ajánlat :)

2013 első vásárlásai

Nos, annak örömére, hogy sikeresen átvészeltem életem első vizsgaidőszakát beszabadultam a Könyudvarba, és négy könyvvel távoztam onnan (plusz rendeltem egyet a Bookline-ról). Persze ez a vizsga időszak csak kifogás így is úgyis megvettem volna őket.

Először is úgy döntöttem, hogy megszavazom a bizalmat Karen Chance könyveinek, és beszereztem a második és a harmadik kötetet. Ez egyébként nem szokásom, mármint, hogy úgy vásárolom meg a folytatásokat, hogy nem olvastam az elsőt, de bele olvastam egy kicsit és tetszett, ráadásul sokan dicsérték. Meg az az igazság szörnyű nagy félelemem volt, hogy mire elolvasom az első részt elfogynak a következő részek a Könyudvarnál. Ez a félelmem teljesen jogosan bizonyult mert az utolsó példányt hoztam el a második részből! Sőt a Pudingfejű Wilsonból is! Tehát pont jókor mentem.

A másik három szerzeményem a már előbb említett Pudingfejű Wilson Mark Twaintől, mert rég akartam tőle olvasni valamit (és nem a Tom Sawyert vagy a Huckleberry Finnt), és ennek nagyon megtetszett a fülszövege:

A Mississippi partján fekvő városka tekintélyes bírája, Percy Northumberiand Driscoll házában két fiúgyermek születik egyazon napon: az egyik saját nejétől, a másik egy Roxana nevű rabszolgaleánytól. Mrs. Percy Driscoll egy héten belül meghal, így a két gyermek Roxy gondjaira marad. A rafinált rabszolga pedig titokban elcseréli a csecsemőket, a sajátját az uraság családjába „ajánlja”, míg a gazdag csemetét vérbeli hamiskártyásnak neveli.Nem sokkal ezután a városba egy különc figura érkezik, aki furcsa elméleteivel, bolondos szokásaival hamar kiérdemli a Puddingfejű gúnynevet. „Semmi sem szorul olyan alapos javításra, mint a többi ember viselkedése” – körmöli naptárába, és alapos „javításnak” veti alá szomszédait. Miután a tragikus halálesetek, tűzvész és párbaj kikezdi a város jó hírnevét, és felkavarja az addig erős idegzetű polgárok mindennapjait, az önjelölt detektív nyomozásba kezd, meglepő eredményekkel…

A maradék kettő a Tűzmadarak, ami egy indián mítoszos könyv (és én gyűjtöm a mitológiás könyveket), és a Bookline-ról szerzett antikvár A vízbe fúlt szeretők, ami angol és skót népballadákat tartalmaz (amikor ilyen könyvekre bukkanok, mindig úgy érzem magam mintha valami kincset találtam volna, már az, hogy a birtokomban van öröm).

Szóval öt könyv így mindjárt az elején, és lesz még, az önmegtartóztató elképzeléseimet már rég sutba dobtam (persze azért nem kezdek őrült tékozlásba). Továbbá szeretném hangsúlyozni, hogy ezek Könyudvaros könyvek (meg egy antikvár, ami szintén olcsó volt), így csak félig számítanak (az én sajátos elképzelésem szerint legalábbis).

Marie Lu: Legenda

Egy kicsit bajban vagyok ezzel a könyvvel, arra is gondoltam, hogy egyáltalán nem is írok róla posztot, de ha már egyszer annyit gondolkodtam rajta, akkor leírom. Szóval ez a könyv mindenkinek nagyon tetszett (legalábbis azoknak akiknek olvastam a véleményét), csak nekem nem. Hosszas töprengés után arra a következtetésre jutottam, hogy a a hiba bennem van, mert valami mást vártam. Nekem valami nagyon hiányzott belőle, és még mindig nem tudom mi. Igazából nem tudnék mit megkritizálni rajta, nem voltak különösebb hibái, nem volt semmi. Ha egy szóval kellene jellemeznem egészet akkor az a középszerű lenne. Semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem, a csalódáson kívül, hogy én mennyivel jobbat vártam, na jó volt egy-két rész (szám szerint kettő) ami nagyon jól sikerült, ott egész izgalmas volt.