Szemezgetés az őszi megjelenések közül

Hogy őszinte legyek nem követtem 100%-san az őszi megjelenéseket, azon praktikus okból, hogy még véletlenül se essek kísértésbe és vegyek meg valamit közülük. Ettől függetlenül  persze jó párat kinéztem magamnak az újdonságok közül. A megjelenési dátumokkal viszont egyáltalán nem vagyok tisztában, fogalmam sincs mi mikor jelent meg, vagy fog megjelenni (és csak remélni tudom, hogy tényleg mind az őszi megjelenésekhez tartozik).

A legfontosabb: megjelent Barbara Demick Észak-Koreás könyve a Nincs mit irigyelnünk a világtól.

Észak-Korea a világ egyik legelnyomóbb és legtitokzatosabb országa. A besúgást bátorítják, a média a kormány ellenőrzése alatt áll. Az Elfújta a szél veszélyes könyvnek számít, melyet száműztek a polcokról. Az 1990-es években éhínség söpört végig az országon. Milliók haltak éhen, de a rezsim továbbra is kezében tartja a hatalmat. Számos interjú segítségével Barbara Demick elsőként mutatta be, hogy milyen is az élet ebben a rendkívüli országban hat hétköznapi ember sorsán keresztül, akiknek a szívszorító körülmények ellenére sikerült túlélni a Kedves Vezető országát.

Ezt a könyvet vártam a legjobban a Könyvhéten, de akkor mégsem jelent meg, és nagyon féltem, hogy nem is fog soha. Most viszont itt van, bár még most sem értem, hogy hogyan került egy ilyen könyv a Könyvmolyképzőhöz, de nagyon örülök neki, hogy így történt.

Aztán itt van még a két Európa kiadós könyv, nem tudom mikor jelentek meg, de nekem kellenek, legalábbis a Vadnyomozók mindenképp.

A chilei Roberto Bolaño (1953–2003) immár világhírű nagyregényének főhősei, Arturo Belano és Ulises Lima, két zsigeri realista költő 1975 szilveszterén útnak indul egy kölcsönkapott Impalával, hogy fölkutassa a századelőn, a mexikói forradalom után rejtélyes módon eltűnt Cesárea Tinajerót. Húsz éven és kontinenseken átívelő útjuk során látnak mindent: szerelmet, halált, idegösszeomlást, párbajokat, irodalmi és kiadói életet, drogot, szerencsés és szerencsétlen fordulatokat, erőszakot, eltűnéseket és előtűnéseket. A történetben sajátosan keveredik a fikció és a valóság, a nyomozás számtalan szereplője és tanúja között akad mocskos szájú ösztöndíjas, illegális bevándorló potyautas sokmilliós totónyereménnyel, Trockij dédunoka, lelkes Octavio Paz-rajongó, Sade márkit olvasó francia egyetemista lány, visszavonult mexikói torreádor, labilis neonáci, és mellettük kritikusok, költők, múzsák, csavargók tömege. Az ő megnyilatkozásaikból mozaikszerűen összeálló „road movie-t” thrilleri izgalmak sorozata és direkt, kíméletlen humor szövi át.

A spanyol polgárháború utolsó napjaiban történt, hogy egy köztársasági katona megmentette az ellenség fő ideológusának életét… A különös történet egészen véletlenül jutott a fiatal író, Javier Cercas fülébe, s aztán sokáig nem hagyta nyugodni. Mi is történhetett igazából? El tudjuk-e képzelni azt a pillanatot?

A köztársasági csapatok helyzete már reménytelen, vonulnak vissza a francia határ felé, amikor valaki úgy dönt, végezzék ki a francóista foglyok egy csoportját. Köztük van Rafael Sánchez Mazas író, a Falange alapítója és ideológusa. Mazasnak azonban sikerül megszöknie, elrohan az erdőbe, s amikor egy köztársasági katona megtalálja, csak ránéz, majd visszafordul, Itt nincs senki!, mondja a társainak.

Cercas úgy érezte, Mazas életéből s főként ebből a sztoriból, a rejtélyből – vajon miért döntött úgy az a katona, hogy megkíméli a fő falangista életét – jó „dokumentumregényt” lehet írni. Meg is írja, de úgy érzi, valami még hiányzik… S akkor találkozik Roberto Bolañóval, a Spanyolországban élő híres chilei íróval, aki elmesél neki egy másik történetet, amely aztán teljesen megváltoztatja a tervezett regényt – sőt magának a szerzőnek az életét is. Mert lehet, hogy Bolaño történetének hőse ugyanaz a katona – s talán még él, még lehet beszélni vele…

Egyébként most láttam az Európa honlapján, hogy mindkét könyvnek most lesz majd a bemutatója Javier Cercas-szal, a Vadnyomozóké szeptember 22-én a Szalamiszi katonáké szeptember 23-án.

Ja és a Könyvmolyképzőtől nagyon érdekel még a Semmi nem áll az éjszaka útjában is. Úgy látszik még mindig meg lehet venni engem azzal, ha családi titkokat említenek egy fülszövegben, bár nem csak emiatt érdekel.

A No és én című regénye miatt Magyarországon is jól ismert francia írónő ezúttal egy rendkívül személyes, érzékeny és őszinte szöveget nyújt az olvasónak: édesanyja öngyilkossága után zsigeri késztetést érez arra, hogy elmesélje a történetét, hogy választ keressen arra, miért alakult olyan fájdalmasan az élete, mitől vált mániás depresszióssá. Lucile-t a saját nézőpontjából, a túl gyorsan felnőni kényszerült gyermek szemével írja meg, megpróbálva megragadni azt a rejtélyt, amit az anyja − aki mindig egyszerre volt oly közeli és oly távoli − jelentett a számára. Ezt az önmagára kirótt feladatot olykor elviselhetetlenül nehéznek érzi, mégis hajtja az írás kényszere, egyre mélyebbre és mélyebbre merül a családi emlékezetben, ahol a sugárzóan fényes emlékek mellett (mögött) eltemetett titkok lappanganak.

A Maxim kiadótól Rebecca Donoventől az Elakadó lélgzet érdekel, de csak úgy távolról, olyan könnyű egy ilyen jellegű történetet elrontani, de én bizakodó vagyok.

Weslynben, a connecticuti gazdag városban, ahol a lakosság többségének az a legfőbb gondja, hogy milyen benyomást kelt, és kivel előnyös mutatkozni, Emma Thomas a legszívesebben átváltozna levegővé, de addig is rögeszmésen ragaszkodik a tökéletesség látszatához: úgy öltözik, hogy senki se lássa rajta a zúzódásokat, nehogy kiderüljön, mennyire távol esik a tökéletességtől az élete. Egy napon váratlanul beköszönt a szerelem, amelynek hatására Emma kénytelen tudomásul venni a saját értékét, bár ez azzal fenyegeti, hogy kiderül a titok, amelyet olyan kétségbeesetten takargat…
Egy lány története az életet megváltoztató szerelemről, a leírhatatlan kegyetlenségről és a törékeny reményről.

És akkor végül itt van Alma Katsu Halhatatlanjának a folytatása:

Kétszáz évvel azután, hogy Adairt bebörtönzik, Lanore vezekelni próbál a bűneiért. Megválik hosszú évek során összegyűjtött kincseitől, hogy megtisztítsa múltját, és boldog életet élhessen új kedvesével, Luke Findley-vel. Ám ahogy a londoni Viktória és Albert Múzeumban kiállított tárgyait szemléli, hirtelen rá kell eszmélnie, hogy bekövetkezett, amitől kétszáz évig rettegett: Adair megszökött a börtönéből. A férfi újra szabad, és el fog jönni érte. Lanore-nak pedig fogalma sincs arról, hogyan védje meg magát ellene.

Igazából nem tudom, hogy kell-e ez nekem. Az első részt olvastam, és szerettem is, de olyan mélységesen nyomasztó volt, hogy nem tudom, hogy akarom-e még egyszer. Kétségtelen, hogy nagyon jól van megírva, és azzal a gondolattal tettem le, hogy zseniális volt, és még most úgy gondolom (a végéről legalábbis), és a fülszöveg alapján elég izgalmas lesz... áhh, persze hogy kell nekem :) (Egyébként ez a borító egyáltalán nem tetszik annyira mint az első, a nő feje valahogy kilóg ez egészből, vagy nem tudom, de ez igazán mellékes.)

Zárszóként még megjegyzem, hogy ha minden igaz Kate Morton új könyve a Távoli órák is hamarosan megjelenik, immáron a Cartaphilus gondozásában.