2013. március 4., hétfő

Kate Morton: Az elfeledett kert

Amikor valamikor novemberben elkezdtem olvasni ezt a könyvet komolyan megrémisztett. Nem, nem azért mert valami félelmetes könyv lenne, hanem mert nem tetszett. Pedig én imádom az ilyen könyveket, 20. század eleje, Anglia, ugrálások az időben, titkok, rejtélyek, család, ezek azok a címszavak amikre mindig felkapom a fejem. És mégis hihetetlenül irritált az egész az elején (meg néha utána is). Lehet, hogy kezdek kinőni a családi titkos sztorikból?

Amin igazán felhúztam magam az Nell, ő az a kislány akit 1913-ban magára hagynak egy hajón majd egy ausztráliai család befogadja. Aztán a huszonegyedik napján az apja elmondja neki, hogy örökbe fogadták, Nell kiakad, ami akár érthető is lehetne, de nem az. Különösen ez a gondolat dühített fel:
"Nem volt szó kifejezni, hogy a nőt akit Danny szeret, akit feleségül akar venni már nem létezik. Hogyan is várhatná el Dannytől, hogy még mindig becsülje, kívánja őt, ha egyszer rájön, hogy Nell egyszerűen... eldobható? Hogy a tulajdon családja megszabadult tőle?"
Szerintem ez hülyeség. Többször elmondják, hogy Nell és Danny szerelme milyen fantasztikus, hogy őket egymásnak teremtették, erre Nell kidobja szerencsétlen fiút mert nem nézi ki belőle, hogy elfogadja, hogy örökbe fogadták? Ugyanezen oknál fogva elhidegül a testvéreitől (akik egyébként rajonganak érte), mert hogy inkább utálják, mint hogy idegennek tartsák. Megértem, hogy kiborult, hogy megharagszik a szüleire
amiért eltitkolták előle ezt, hogy megakarja keresni az igazi szüleit, de azt, hogy eldobja az egész csodaszép életét, azt nem. Legalább ne lett volna kihangsúlyozva annyira, hogy mennyire  mesébe illő gyönyörű élete volt, hogy mennyire szerette őt mindenki. Annyi embernek vannak igazi problémái, akiket tényleg eldobnak, de senki nem fogadja be őket. Olyanok akik nem kapnak elég szeretet, akiknek már egy kedves mosoly is sokat jelent. Nellnek viszont meg volt mindene, de ő inkább önként a szenvedést és a magányt választotta. Arról, hogy valaki nem szűnik meg attól létezni, hogy megtudja, hogy a szülei nem is a vér szerinti szülei ne is beszüljünk, a személyiségünk első sorban a neveltetésünktől függ nem pedig a származásunktól.
Tudom, hogy nem kéne foglalkoznom vele, egyrészt mert senki sem mondja, hogy ez helyes és elfogadható viselkedés, egyszerűen ő ilyen, és kész. Másrészt ez igazán kis részét teszi ki a történetnek, igazából Nell a legérdektelenebb az egész történetben. Mégis nekem erősen meghatározta az olvasási élményt ez az kezdés, ezért pazaroltam rá ennyi szót.
Egyébként szerintem a könyv egyik legfőbb mondanivalója a kommunikáció fontossága. Ne nézzük hülyének a szeretteinket, és ne féljünk megosztani velük alapvető információkat, ne higgyük, hogy nem tudják megemészteni. Igen, vannak nehezen feldolgozható dolgok, de hát ilyen az élet, tele van nehézségekkel, és azért vannak szeretteink, hogy ezeket közösen vészeljük át. De most mát tényleg térjünk a lényegre.

Szóval elég nehezen indult a dolog, mert a Nell iránti megmagyarázhatatlanul erős ellenszenvem, mellett ott volt még, a hihetetlenül elnyújtott jelenet amikor Cassanrának, Nell unokájának elmondják, hogy Nellt örökbe fogadták. Igazság szerint Cassandra se volt szimpatikus, olyan kis teszetosza, és búskomor volt ő is, és olyan dolgokon elmélkedett, hogy vajon miért látja szomorúnak a Bánatos róka című képet. De őt legalább idővel megtudtam érteni, sőt a végén már egész megbarátkoztam vele.
Valahol a századik oldal környékén le raktam a könyvet, mert hát az mégse állapot, hogy a történet amit imádnom kéne, ennyire idegesít. Így pár hónapos pihenőre került, aztán újra elővettem, és nagyon jól tettem.

Miután Nell meghal Cassandra átveszi tőle a nyomozást, és lényegében ezzel indul a történet. Aztán jön az első 1900-ban játszódó fejezet, ami az áttörést jelentette számomra, ott szerettem meg a történetet, ez a szál határozta meg a könyv hangulatát, és ez mutatott fel igazán érdekes karaktereket. Meg nagyon jó ötletnek tartottam még a mesék beillesztését is.
Ez a tökéletes borító ehhez a könyvhöz
Amúgy elég ambivalens érzéseim vannak úgy az egésszel kapcsolatban. Egyrészt rémesen elnyújtott, 622 oldal, és néhol nagyon érezni, hogy direkt van el húzva minél tovább egy-egy jelent, valószínűleg feszültségkeltés céljából, de nem igazán működött. Olyan volt mint egy szerencsétlen barkóba, ahol szándékosan rossz kérdéseket tesznek fel, csak hogy tovább tartson a játék.
DE! És itt most egy hatalmas de jön. Kate Morton egyszerűen gyönyörűen ír. Nem tudom, hogy csinálja, de hihetetlen hangulat teremtő ereje van az írásának. Szerintem ez hatalmas tehetségre vall, hogy valaki olyan stílusban tudjon írni, hogy a regény minden hibáját feledtesse az olvasóval. Bármennyire is elnyújtott, miután befejeztem se tudtam szabadulni a hangulatától, úgy éreztem, hogy én még bizony visszamennék abba a bizonyos kertebe, vagy legalább sétálnék egyet az öbölben.

6/10

Képek forrása: http://pinterest.com/dragolio/the-forgotten-garden/ (és itt lehet még nézegetni sok szép kertes képet)
Egyébként a kert sokkal jelentősebb motívum a történetben (ezért is raktam be a képeket, hogy legalább azok legyenek), mint Nell önkéntes szenvedése, és ezt a bejegyzést is logikusabb lett volna arra kiélezni, de ahogy írás közben megint beleolvastam az elejébe, újra feltámadtak bennem az ellenérzések.

6 megjegyzés:

  1. Teljesen egyetértek mindennel, amit írtál, főleg a Nellre vonatkozó részről (engem már a neve is idegesített, de azért ezen túl lehet lépni) és Kate Morton stílusa is nagyon tetszik - a Felszáll a köd-öt is olvastam tőle. Még napokig a könyv világában éltem, annyira magával ragadó a hangulata. Viszont én még azt is kiemelném - sajnos negatívumként - hogy már előre tudtuk, hogy nem lehet jó vége a könyvnek. Én már elég hamar kitaláltam, hogy Ivory kinek a gyereke és onnantól már csak azt vártam, hogy mikor üt be a katasztrófa. Persze a szomorú befejezés is nagyon szép tud lenni, de ha legalább drukkolhattunk volna Elizáéknak valami happy endért! Így viszont nyomasztott, hogy az általam megkedvelt szereplők hogyan tolnak el mindent és teszik tönkre egymás és a maguk életét. Különösen bosszant, hogy egy ilyen, egyébként fantasztikus alapötletű történetből sokkal többet is ki lehetett volna hozni. Meg azért tegyük hozzá, hogy mennyivel boldogabban csuknám be a könyvet, ha az Írónő is elhajózott volna Ausztrália felé:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, de jó, úgy örülök, hogy írtál :D Hát igen, ez nem egy nagyon fordulatos könyv pedig próbál olyan lenni, de ezen a téren még mindig jobb mint a Felszáll a köd ahol lényegében már a fülszövegből ki lehetett találni, hogy mi történt (egyébként nem tudom eldönteni melyik tetszett jobban). De szerintem egy happy end nem is illett volna a történethez, nem is igen lett volna kivitelezhető, de igen sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle. És igen Nellen kívül még az idegesített nagyon, hogy a szereplők saját hülyeségükkel meg indokolatlan titkolózási vágyukkal okozzák maguknak a bajt.
      Amúgy úgy tudom még idén kijön a következő könyve, talán az még jobb lesz :)

      Törlés
  2. Valószinűleg az író bizonyos "hihetetlen hangulatteremtő ereje" volt rám nagyobb hatással,mint maga a történet, mert annyira magával ragadott, hogy elfedte a regény hibáit, - vagy szándékosan nem akartam észrevenni, nehogy megszűnjön a varázs, nem is tudom. De azt igen, hogy igazad van és nagyon is egyetértek az észrevételeiddel. Tavaly nyáron olvastam az író mindkét kötetét, de nem hiszem, hogy újra elolvasnám...

    VálaszTörlés
  3. :)))) öööö... akarsz beszélni róla...?

    Nekem nagyon tetszett és nem fakszniztam az általad oldalakon át ecsetelt "hibákkal".

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy neked tetszett. Tudom, hogy a többség szerette én nem annyira, van ilyen :)

      Törlés