Benyomások az Amerikai istenekről

(Mert rendes véleményezős könyves posztnak azért nem nevezném, de akkor is álljon itt valami annak jeléül, hogy én ezt olvastam, és nagyon szerettem.)

„Ezenkívül talán szükségtelen megemlítenem, hogy a regényben felbukkanó összes szereplő, legyen akár élő, akár holt, mind kitalált személy vagy fiktív összefüggésben szerepel. Csak az istenek valódiak.”

Ó, én úgy tudtam! Annyira éreztem, hogy én ezt a könyvet szeretni fogom, sőt hogy Gaimant úgy általában szeretni fogom. Amióta befejeztem ezt a könyvet folyamatos késztetést érzek, hogy még több Gaimant olvassak. Mivel előre tudtam, hogy mi ilyen jóban leszünk még két másik könyve várakozott a polcomon (már elolvastam mindkettőt), de nem volt elég, annyira nem volt hangulatom semmi mást olvasni, hogy engedtem a szörnyű csábításnak és vettem tőle még két könyvem (végül is nem rég kaptam meg életem első fizetését, hogy nézett volna már ki ha nem veszek belőle könyvet? :D ).

Nehéz írni erről a könyvről, egyrészt mert már régen olvastam, másrészt mert nem tudnám pontosan elmondani, hogy mitől olyan jó. Minél többet gondolkodtam annál jobban szerettem, most már a kedvenceim közé sorolom.
Hosszas elmélkedés után arra jutottam, hogy Gaiman fantasztikus író. Nem, nem is író, inkább mesélő. Olyan igazi, aki úgy tudja egymásba szőni a szavakat, hogy muszáj leülnöd és meghallgatni, aki bármilyen abszolút érdektelen dolgot úgy ad elő, hogy beleborzongsz. Gaimant egyszerűen jó olvasni, mert hihetetlen jól bánik a szavakkal, olyan erőteljes sajátos atmoszférája van az írásának, hogy... így tizenegykor már nem is találok rá megfelelő kifejezést. A lényeg, hogy szerintem még a bevásárló listát is gyönyörűen írná meg.

"A házban nedves, dohos és kissé édeskés szag terjengett, mintha rég halott sütemények szelleme kisértene odabent"

Hát, hogy fogalmaznátok meg ennél szebben, hogy büdös volt?

És nagy mázli, hogy ilyen jól ír, mert a történet önmagában nem nagy szám. Az ötlet zseniális, meg úgy az egész zseniális, de igazából ha jobban belegondolok nem történik semmi. Árnyék, aki éppen a börtönből szabadult, egy rejtélyes idegennel Szerdával utazgat, mindenféle érdekes alakokkal találkoznak, és Árnyék nagyon furákat álmodik, meg persze folyamatosan ígérgetnek nekünk egy vihart is. És ennyi, az utolsó két száz oldalig, de engem egyáltalán nem zavart, sőt, épp az volt a mélypont, amikor beindultak az események. Egyáltalán nem tetszett, hogy kiszakítanak a kellemes anekdotázgatások sorából, hogy nem lesz több érdekes arc, különleges mitikus hangulat, hogy mindjárt vége.
Olyan volt ez a regény mint mikor valaki elkezd mesélni egy történetet, de aztán elkanyarodik egy másikra, és arról aztán még egy jut eszébe, és néha próbál visszatérni az eredeti történethez, de két mondat után már megint másikat mond. Csapongó magyarán, de nem zavar, mert minden meséje érdekes és már el is feledkeztél arról, hogy honnan kezdődött.
Én legalábbis így voltam, és amikor hirtelen visszatértünk a fő csapás irányba, csak az járt a fejemben, hogy oké itt a sokat ígért vihar, de azért megtudjuk, hogy mi lett a ronccsal, ugye? (Megtudtuk.)

Mindent összevetve felváltva érzem a regényt tökéletesnek, és van hiányérzetem, azt az utolsó kétszáz oldalt (de lehet, hogy csak száz) nagyon sajnálom, meg valahogy úgy érzem ezt a régi istenek vs. újak ötletet jobban kilehetett volna aknázni, ugyanakkor mégsem, talán mégis így volt jó az egész, nem tudom.
Azon gondolkoztam, hogy vajon nem az igazi írói tehetség? Nem, az hogy írsz egy jó történetet, jó szereplőkkel, hanem ha van egy nem igazán jó történeted, de azt úgy írod meg, hogy mégis fantasztikus lesz, ehhez kell igazán írói tehetség, nem?

Ha szigorúan és reálisan nézném a dolgokat, akkor 8/10 pontot adnék rá, de ha azt nézem, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem akkor 10/10.

Ez most egy ilyen darabos bénácska bejegyzés lett, pedig megérdemelne a könyv egy szép és okos posztot, de ennyi tellett tőlem, régi közhely, hogy az igazán jó könyvekről nehezen ír az ember, főleg ha több mint egy hónapja olvasta, de rosszul éreztem volna magam, ha nem írok róla semmit.