Vámpírok és gőzhajók

Az egyetlen ok, hogy ezt elolvastam, az hogy Martin írta. A Trónok harcának (amit jobb helyeken Tűz és Jég dalának hívnak, de nekem sehogy sem áll rá a szám) nagy rajongója vagyok, és nagyon megörültem, amikor a könyvtárban megtaláltam ezt a könyvet, bármennyire is ocsmány a borítója. De most tényleg, nézzétek meg, alighanem ez a legocsmányabb borító amit eddig láttam. Ami ennél is szomorúbb, hogy pont az ellenkezőjét sugallja annak, amit a könyv szerintem mondani szeretne.
A jó hír, hogy az Alexandra hamarosan újra kiadja, és akkor kap majd szebb borítót, és talán újra fordítják, ami igen csak ráfér, de erről majd később.

A minden idők legjobb vámpírregénye elnevezést is erősen túlzónak találom, bár nem egy mindennapi vámpíros sztori az biztos, igazából nem tudom milyennek kell lennie egy vámpírregénynek, de itt a vámpírok egyszerűen csak egy felsőbbrendű fajt prezentáltak, akiket jobb szó híján híján neveznek vámpíroknak (amit egyébként nagyon nem szeretnek, ők inkább az Éjszaka Népe megnevezést kedvelik, de az embereket meg Csordának hívják, szóval én maradok a vámpírnál).

A történet az 1800-as években játszódik Amerika déli részén, a Mississippi folyó mentén, és azt kérdést járja körbe (bár a körbejárás túlzás van két szemben álló érv amit ismételgetnek), hogy hogyan kellene viszonyulnia a vámpíroknak, az emberekhez. Ők sokkal gyorsabbak, erősebbek (talán szebbek is de ez nincs hangsúlyozva), tehát fizikumukat tekintve magasan az emberek fölött állnak (ugyanakkor szellemileg elkényelmesedtek egy kicsit), nem mellesleg halhatatlanok, az emberek viszont erőteljes többségben vannak. Meg kellene hajolniuk az emberek előtt, és együtt élni velük, az ő szabályaik szerint, vagy folytatni ragadozó életmódjukat, és az emberre csak táplálékként tekinteni? Elvégre ők az erősebbek, ők állnak a táplálék lánc csúcsán. Meg különben is az embereknek nincs joguk elítélni őket, hisz a saját fajtájukat is rabszolgasorba taszították csak mert más a színük, és ők az igazán kegyetlenek, mert ők nem éhség miatt gyilkolnak, hanem élvezetből.

„Ha vérontásról van szó, az én népem nem sok újat tud mutatni a magáénak”

Két nézőpont ütközik meg (emberekkel vagy emberek ellen), de ebben mindketten egyetértenek, és mindkét fél állandó példája a rabszolgák. Ezért is éreztem a regényt sokkal inkább ítélet mondásnak a rabszolgaság felett, mintsem igazi vámpírregénynek. Martin vámpírjai egyébként is mások, mint az általunk megszokott mai vámpírok, például nem éreznek nemi vágyat, vagyis nagyon ritkán, és mint már írtam nem egy nagy koponya egyik sem. A megközelítésük is más, inkább tudományos síkon van magyarázva a létezésük, nem mágikuson.

Most pedig térjünk át a gőzhajókra (vagyis a nem vámpíros részre). Főszereplőnk Abner Marsh, akiről a végén kiderül, hogy nagyon nagy arc, az elején meg megtudjuk, hogy a hajózási cége nagy bajban van, mert elvesztette a legjobb hajóit. Ekkor jelenik meg a rejtélyes Joshua York, és felajánlja, hogy betársul a cégébe kellő pénzt adva, a világ legszebb és leggyorsabb gőzhajóhoz, teljesítve ezzel Abner álmát, ez lesz a Lázálom.

Abner Marshot sok mindennel lehetne vádolni, de azzal nem, hogy átlagos főhős lenne. Már benne van a korban, igencsak kövér, és meglehetősen távol van attól amit még jóképűnek lehetne nevezni, egy egyszerű ember, aki józan paraszti ésszel gondolkozik,és élete szerelmének az új gőzhajója számít. Továbbá szeret jó nagyokat enni, oly annyira, hogy még a legnagyobb veszélyek közepette sem utasít vissza egy jó lakomát, az ellenségtől.

Ellenben York egy akasztófára való bolond, mindamellett, hogy szűklátókörű, és nem látja be, hogy az általa felvetett ideológia élhetetlen, még gyenge és el van telve magától, mint egy kis álmodozó hős, aki túl későn eszmél rá milyen is a világ valójában.
A többi szereplő (a vámpír bandát leszámítva), szerencsére inkább Abnerhez hasonlít, van valami nagyon szerethető az egyszerűségükben.
Tehát a felvetett gondolatok nagyon jók, érdekesek, a karakterek is rendben voltak.

Viszont ha magát történetet nézzük, akkor nem látunk semmit, mert olyan nincs. Mennek a gőzhajók a vízen, és vannak vámpírok, nagyjából ennyi. A 140-ig oldalig még vámpírok sincsenek igazán, csak a gőzhajó, aminek Abner nagyon örül. Egész hangulatos filmet lehetne csinálni a kergetőző gőzhajókból, meg a kikötő városokból, főleg ha írnának hozzá valami kézzelfoghatóbb történést is, de így olvasva rémesen unalmas volt. Aztán jön egy fordulópont, egy hosszú és nem túl érdekes elbeszélés. Ezután se lesz sokkal izgalmasabb, és már remény is szertefoszlott, hogy „majd ha kiderülnek a dolgok jobb lesz”. Megütközik a két nézőpont, felmerül egy-két érdekes gondolat, rájövünk, hogy van egy-két szerethető szereplő, lett egy-két verekedés, és vége. Most ahogy ezt leírtam, döbbentem rá, hogy már nem is emlékszem pontosan hogyan fejeződött be, tényleg nem tudom, azt tudom, hogy az utolsó három mondat az nagyon szép, jó lezárás volt.

És amit majdnem kihagytam, hogy valószínűleg nem csak én untam, hanem a szerkesztő/fordító is mert a végére megszaporodtak a furcsa mondatok, és az elgépelések, pedig én elég figyelmetlenül olvasok, ha én észreveszem a hibákat az már nagy szó.

Összefoglalva: én azért egy kicsit többet vártam tőle, olyan felejthető egyszer olvasós könyv. Azok pedig, akik csak az izgalmas és a pörgős történeteket szeretik  szerintem messze kerüljék el.

 Képek forrása: Wikipedia

  

5/10

Ui.: Ennek már nincs köze a történethez, de muszáj leírnom. A könyv végén volt egy írás a hamarosan megjelenő Trónok játékáról :) és ez állt benne:

„A nagyúri dinasztiákban örökletes a varázserő és minden családnak más a specialitása a Starkoké például a jég- Lannistereké a tűzmágia.”

Ezután pedig az író leírja, hogy a harmadik könyvnél jár. Én ezt egyszerűen nem értem, ezt vajon honnan szedte? És miért nem szólt neki senki, hogy téved? Fura.