Stephen King: Napnyugta után

Még soha nem olvastam semmit Stephen Kingtől. Valahogy mindig úgy élt bennem, hogy ő csak ilyen horrort meg rémtörténeteket ír, én meg olyat nem akartam olvasni, mert még kicsi koromban egy egyszerű kis kísértet történetnek sem nevezhető valami nagyon mély nyomott hagyott bennem, és azóta csak óvatosan kacsingattam minden rémtörténet felé. De  távoli tervként mindig is szerepelt a listámon, hogy majd egyszer olvasok tőle valamit. Azóta felnőttem (fogjuk rá, bár ez enyhe túlzás), és rájöttem, hogy egyáltalán nem vagyok ijedős, de az ellenérzésem minden horror jellegű dolog iránt megmaradt, egészen mostanáig. Egy-két hónapja az a különös késztetés szállt meg, hogy csupa olyan jellegű könyvet olvassak amit eddig nem. Így jött el Stephen King ideje és novelláké (meg sci-fiké). Úgyhogy a Napnyugta utánnal két legyet ütök egy csapásra, mert novellás is és King is.
Viszont nagyon nehéz bármit is írnom róla, mert szerintem ezeknek a történeteknek úgy a leghatásosabbak, ha teljesen ismeretlenül vág bele az ember nem tudván, hogy szellemek várják a következő oldalon, vagy egy atomrobbanás.
Összességében a novellák olyan visszafogott módon tetszettek, volt egy olyan sajátos kis misztikus hangulatuk, ami nagyon jó volt, ugyanakkor hiányzott belőlük valami.Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi, talán az ütős csattanók a végéről, valami amiatt azt mondom, hogy "hűha".
Azt hiszem három novella volt, ami nagyon tetszett a kedvencem a Szobakerékpár mert abszurd, és rém aranyos, másik a Néma, ami egyszerű volt ugyan, de érdekes és olyan szép kerek egész, és a harmadik, a kötet legjobban sikerült darabja az N., ez tényleg nagyon különlegesre és zavarba ejtőre sikerült, és ez volt a legizgalmasabb is, erről olvastam volna szívesen hosszabban jobban kifejtve és megmagyarázva. Továbbá ez volt ez egyetlen, ami megijesztett egy kicsit, nem azért mert félelmetes volt, hanem mert ráébresztett arra, hogy nem elég, hogy mániákus kényszerbetegségben szenvedek, de ráadásul a páratlan számokat szeretem (a történet szerint azok rosszak).
Ami leginkább kilógott a sorból az a Mézeskalács lány volt, mert abból hiányzott a sajátos hangulat. A legnagyobb csalódás viszont a Pokol Macskája volt (és övé a legbénább cím is), mert hihetetlen jól kezdődött, de borzasztóan nevetségesen ért végét, pedig ebből egy nagyon jó kis sztorit össze lehetett volna hozni.
Amit viszont a legjobban szerettem az egészben és többször is elolvastam, az az utószó volt, vagyis a jegyzetek a novellákhoz. Nagyon tetszett ahogyan King mindegyik novellához leírja, hogy mi inspirálta őt. Megkedveltem magát az írót is, és itt határoztam el, hogy fogok még tőle olvasni nem is egyet. Sőt miután elolvastam a jegyzeteket újra átfutottam a történeteket, és sokkal kedvesebbnek találtam őket (bár attól tartok King nem pont ezt a jelzőt szeretné hallani).

6/10