2013. június 20., csütörtök

John Scalzi: Vének háborúja



„- Nézzétek meg- mondtam. – Ott az egész életünk, az összes hely, ahol voltunk. Ott van mindenki, akit ismertünk és szerettünk. És most itt hagyjuk. Ti nem éreztek semmit?
- Izgalmat- felelte Jesse. –És szomorúságot. De csak egy kicsit.
- Ja, csak egy kicsi szomorúságot- mondta Harry. – Nem várt ott ránk más, mint az öregség és a halál.
- Meghalni még mindig meghalhatsz- mutattam rá. – Katona vagy.
- Aha, de nem öregen fogok meghalni. Kapok még egy esélyt, hogy fiatalon halhassak meg, és gyönyörű holttest legyek. Bepótolhatom azt, amit első körben kihagytam.”

Már írtam, valószínűleg többször is, hogy a sci-fi nagyon távol állt tőlem (mondhatni fényévekre). Talán az egyetlen műfaj amiből még nem olvastam semmit, eddig. Mostanában jött rám, hogy ilyet is olvasni akarok. Az hogy ez lett az első sci-fi könyvem abszolút spontán döntés volt (és mindemellett remek ötlet).
Az Astoriánál lévő Alexandrában lézengtem (általában oda szoktam menni, ha sokat kell várnom a buszra), és csak úgy levettem ezt a könyvet a polcról, mert már sok jót hallottam róla. Leültem egy kis puffra és elkezdtem olvasni, és olyan fél óra után eszembe jutott megnézni hány óra, még 20 perc a busz az indulásáig, még elolvashatok pár oldalt, aztán még később úgy gondoltam, hogy még plusz egy-két oldal belefér, legföljebb majd futok egy kicsit. Minél tovább olvastam annál kevésbé akartam ott hagyni, végül fogtam magam és megvettem (nem is tudom mikor vettem utoljára teljes áron könyvet). Tagadhatatlan sci-fis mivolta ellenére nagyon megtetszett, pedig igazából nem nagy szám. Talán épp ezért volt jó.

2013. június 17., hétfő

Kicsit megkésett beszámoló a Könyvhétről

Ez a poszt valahogy sehogy sem akart megszületni, megakartam írni még múlt hét pénteken frissen ahogy hazaértem, de mire számítógép közelébe keveredhettem volna már alig bírtam nyitva tartani a szemem. Aztán csak teltek a napok és valahogy mindig elmaradt, de ami késik nem múlik, hogy ilyen közhelyekkel éljek.

Miután megtudtam, hogy a Nincs mit irigyelnünk a világtól mégsem jelenik egyrészt nagyon szomorú lettem, mert azt vártam a legjobban, másrészt így két könyvre csökkent a bevásárló listám (ha-ha), gondoltam én ezt akkor. Pár nappal a Könyvhét előtt, viszont listán már négy könyv szerepelt, mert hát mikor vegyek könyvet, ha nem most? (Végleges szám hat lett egyébként).

Pénteken annak és rendje és módja szerint megérkeztem Pestre, és ahogy kiléptem a Deák téri metróból rájöttem, hogy az a hitem, hogy tudom hol van a Vörösmarty tér enyhén túlzás. Persze nagyjából sejtettem hol van, és viszonylag gyorsan meg is találtam, és különben is főként az óriáskerék térített el.
Megérkezvén kissé megszeppenve kóvályogtam a sok stand között, nem is tudtam merre menjek. Végül leültem a szobor tövébe és kelletlenül belegyömöszöltem a vadonatúj és nagyon menő bőrdzsekimet a táskámban. Borzalmasan meleg volt, és ezt (meg hogy a táskába kellett gyűrnöm a dzsekimet) el is panaszoltam mindenkinek, akinek tehettem.

Most pedig abba is hagyom a lényegtelen locsogást és a lényegre térek. Én is jelentkeztem az ekultura blog interjús sorozatára (nagyfokú félősségemet legyőzve ezzel). Az eredmény nem is lett olyan vészes, bár hangom az borzalmas (a bemutatkozás volt a legrosszabb amúgy, számítottam ilyen jellegű kérdésre és még a buszon kitaláltam mit fogok mondani, de ott teljesen elfelejtettem, sőt még most sem emlékszem rá, mindig is bajban voltam ezekkel a "mondj magadról pár szót" dolgokkal). Egyébként itt van, ha valakit érdekel:




Ezután kezdtem könyvvásárolgatásba, beszereztem a Hívjátok a bábát és a Jessie Lamb testamentumát. Az Ad Astra standjánál találkoztam Amadeával, beszélgettünk egy kicsit, megnyugodtam, hogy nem csak én felejtettem el merre kell menni a hármas metrónál, és elmondta hol találom olcsón a Ne engedj elt (ami a következő megvásárolt könyvem lett).
Következőként a Cor Leonis kiadóhoz mentem, épp az utolsó pillanatban érkeztem, mert már csak két Iced árválkodott ott. Gretty ezzel is fogadott, amint megközelítettem a standot "Hello, Iced lesz, de ugye nem kettő?" és még rám parancsolt... akarom mondani rám beszélt egy 500 Ft-os Papíron prímát (állítólag jobb mint a Bridget Jones), bár nagyon nem kellett győzködni (és mint kiderült, a már így is többet könyvet vettem a tervezettnél érv abszolút nem volt meggyőző számára). Itt vettem még egy Oscar Wao életét is, és kaptam ajándék horoszkópos könyvet, közben Gretty lelkesen elújságolta, hogy egy kb. vele egykorú pasinak eladott egy egész sorozat Chance-t (Karen Chance Cassie Palmer sorozatát).

Összességében nagyon jól érzetem magam, és nagyon örülök, hogy találkoztam Grettyvel és Amadeával olyan hihetetlenül kedves és jófej mindkettőjük, hogy el is felejtettem milyen nehezen tudok időnként szoba elegyedni idegen emberekkel. Továbbá annyi könyvjelzőt gyűjtöttem össze, ami egy életre is elég.
Ja, és bónuszként betudtam szerezni unokatesóm ballagási ajándékát (a Zafírkéket), aminek hihetetlenül megörült, én meg duplán örültem egyrészt mert jó ajándékot vettem másrészt mert végre elkezdett ő is olvasni.
Az időjárás szidalmazásával meg óvatosan kell bánni, mert könnyen megsértődik, hazafelé már egyre lelkesebben szemerkélő esőben jöhettem (ami el is állt mire hazaértem). Egyébként szeretem az esőt, csak már elég volt belőle egy időre. De legalább láttam egy szép szivárványt.


2013. június 1., szombat

Stephen King: Napnyugta után

Még soha nem olvastam semmit Stephen Kingtől. Valahogy mindig úgy élt bennem, hogy ő csak ilyen horrort meg rémtörténeteket ír, én meg olyat nem akartam olvasni, mert még kicsi koromban egy egyszerű kis kísértet történetnek sem nevezhető valami nagyon mély nyomott hagyott bennem, és azóta csak óvatosan kacsingattam minden rémtörténet felé. De  távoli tervként mindig is szerepelt a listámon, hogy majd egyszer olvasok tőle valamit. Azóta felnőttem (fogjuk rá, bár ez enyhe túlzás), és rájöttem, hogy egyáltalán nem vagyok ijedős, de az ellenérzésem minden horror jellegű dolog iránt megmaradt, egészen mostanáig. Egy-két hónapja az a különös késztetés szállt meg, hogy csupa olyan jellegű könyvet olvassak amit eddig nem. Így jött el Stephen King ideje és novelláké (meg sci-fiké). Úgyhogy a Napnyugta utánnal két legyet ütök egy csapásra, mert novellás is és King is.
Viszont nagyon nehéz bármit is írnom róla, mert szerintem ezeknek a történeteknek úgy a leghatásosabbak, ha teljesen ismeretlenül vág bele az ember nem tudván, hogy szellemek várják a következő oldalon, vagy egy atomrobbanás.
Összességében a novellák olyan visszafogott módon tetszettek, volt egy olyan sajátos kis misztikus hangulatuk, ami nagyon jó volt, ugyanakkor hiányzott belőlük valami.Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi, talán az ütős csattanók a végéről, valami amiatt azt mondom, hogy "hűha".
Azt hiszem három novella volt, ami nagyon tetszett a kedvencem a Szobakerékpár mert abszurd, és rém aranyos, másik a Néma, ami egyszerű volt ugyan, de érdekes és olyan szép kerek egész, és a harmadik, a kötet legjobban sikerült darabja az N., ez tényleg nagyon különlegesre és zavarba ejtőre sikerült, és ez volt a legizgalmasabb is, erről olvastam volna szívesen hosszabban jobban kifejtve és megmagyarázva. Továbbá ez volt ez egyetlen, ami megijesztett egy kicsit, nem azért mert félelmetes volt, hanem mert ráébresztett arra, hogy nem elég, hogy mániákus kényszerbetegségben szenvedek, de ráadásul a páratlan számokat szeretem (a történet szerint azok rosszak).
Ami leginkább kilógott a sorból az a Mézeskalács lány volt, mert abból hiányzott a sajátos hangulat. A legnagyobb csalódás viszont a Pokol Macskája volt (és övé a legbénább cím is), mert hihetetlen jól kezdődött, de borzasztóan nevetségesen ért végét, pedig ebből egy nagyon jó kis sztorit össze lehetett volna hozni.
Amit viszont a legjobban szerettem az egészben és többször is elolvastam, az az utószó volt, vagyis a jegyzetek a novellákhoz. Nagyon tetszett ahogyan King mindegyik novellához leírja, hogy mi inspirálta őt. Megkedveltem magát az írót is, és itt határoztam el, hogy fogok még tőle olvasni nem is egyet. Sőt miután elolvastam a jegyzeteket újra átfutottam a történeteket, és sokkal kedvesebbnek találtam őket (bár attól tartok King nem pont ezt a jelzőt szeretné hallani).

6/10