Összevissza poszt a Tündérkrónikákról

Egész pontosan a második, harmadik és negyedik részről.

Huh, gyors voltam, ugye? Nincs egy hónapja, hogy neki kezdtem, és most ott tartok én is mint mindenki más, az ötödik résznél. Nos, nyugodtan kijelenthetjük, hogy egy újabb rajongót nyert meg magának ez a sorozat, szerény személyemet.

 Gyorsabban olvastam, minthogy bejegyzést tudjak róla írni, és a következő rész fényében már máshogy láttam a dolgokat (mint például az első résznél, tudom hogy valami nem tetszett, de közben elolvastam a másodikat, és már fogalmam sincs mi volt az, vagy már nem gondolom hibának). Meg hát semmi értelme, hogy leírjam háromszor egymás után, hogy Ó, ez annyira jó! Olyan jól van megírva! Olyan jó olvasni! Na és szereplők! És Barrons! Szóval ahelyett, egy ilyen fura egyveleg lesz, úgy általában az egészről.


Úgy kellett nekem a regény, mint egy falat kenyér, olyan régóta szerettem volna olvasni egy ilyen stílusú igazán jó regényt, ami eredeti és tényleg fogalmad sincs mi sül ki belőle a végén, és a szereplőkben is van élet, nem csak egyszerűen fel vannak címkézve, hogy te vagy a szexi rejtélyes pasi, te a szexi gonosz pasi, te pedig a nagyon szexi másik pasi, ők maguk maguk válnak valamilyenné azáltal, amit tesznek(és ahogyan teszik), nincs a szánkba rágva, hogy már pedig ők ilyenek, és mindegyik karakter hordoz magában valamilyen eredeti vonást, amitől többek lesznek holmi felcímkézett kliséknél (és most nem csak az említett háromra gondolok).
És ha már szereplők akkor Mac. Én már az első résznél is nagyon szerettem, és ez nem változott, szeretem, hogy továbbra sem csak sodródik az eseményekkel, hatalmas változáson ment át, de kicsit olyan maradt mint amilyen volt. Nem lesz belőle hirtelen super girl, gyenge marad, de folyamatosan küzd a kiszolgáltatottsága ellen (már amennyire tud), és egyáltalán nem tartja elegendőnek, hogy másoknak kell megmenteni őt. Alkalmazkodott a helyzethez, de nem fordult ki teljesen magából. Azt hiszem Scarlett után ő lett a kedvenc könyves hősnőm.
Időközben V'lane-nel is megbarátkoztam, már-már majdnem megkedveltem.

Ezek olyan gyönyörűséges borítók!

Azt próbáltam ki találni, hogy melyik rész is volt a kedvencem, talán a második, attól szerettem bele totálisan a sorozatba, de igazából nincs kedvencem, mindegyik részben volt valami, ami kiemelkedően jó volt. Azt, hogy ez aztán tényleg nem valami tucat regény a harmadik résznél állapítottam meg végérvényesen. Imádom amikor az írók megmernek lépni olyan dolgokat amiket általában nem tesznek meg. Amikor ülsz szépen és olvasod és arra gondolsz, hogy "Á, ez úgysem történik meg, az utolsó pillanatban majd berobog egy megmentő, vagy valami, ez mindig így van.", aztán hupsz, mégis megtörténik, Moningnál kétszer is (vagyis csak majdnem).
Az egész olyan jól van felépítve, hogy amint megkapsz egy újabb információ darabkát, az még több kérdést hoz magával, és még izgalmasabb lesz, pedig már azt hitted nem tudja fokozni.
Na mit is írhatnék még? Nincs értelme tovább ragozni, király az egész úgy ahogy van. Most pedig megyek, és olvasom tovább az ötödik részt.

10/10

Ez pedig a kedvenc Temple Baros képem, amit már felvettem az "Ahová mindenképpen el kell jutnom egyszer" listámra.

(Amúgy a harmadik résszel mi történt, hogy úgy ki lóg a sorból? Az még Kelly-is kiadás volt, ráadásul a negyedik Cor Leonisos kiadásnak olyan a gerince, mint az első kettőnek. Nem zavar különösebben, csak furcsálltam.)