Lori Lansens: A lányok

"Sosem néztem a húgom szemébe.Sosem fürödtem egyedül.Sosem álltam egyedül a fűben éjszaka és emeltem a karjaim a csábító hold felé.Sosem mentem vécére repülőgépen.Sosem volt rajtam kalap.Sosem csókolóztam.Sosem vezettem autót.Sosem aludtam át az éjszakát.Soha egy titkos beszélgetés,egy magányos séta.Sosem másztam fára.Sosem szürkültem bele a tömegbe.Annyi mindent nem csináltam,viszont nagyon szerettek. És ha úgy alakulnának a dolgok, ezerszer is leélném az életem így, ahogy vagyok, csak hogy ennyire szeressenek."

Így kezdődik A lányok, és ez a kezdő idézet fogalmazza meg legjobban az egész lényegét.

Rose és Ruby  craniopagus ikrek, azaz egy kistányérnyi helyen összenőtt a fejük. Közel járnak ahhoz, hogy ők legyenek a leghosszabb kort megélt ilyen ikrek (ami 30 évet jelent). Ezért Rose elhatározza, hogy megírja az önéletrajzát, de egy sziámi iker mégsem írhat egyedül önéletrajzot, amikor az életét sem egyedül éli meg, így hát Ruby is hozzá ad pár fejezetet.

Nehéz szavakba önteni mit jelentett nekem ez könyv. Az hogy imádtam az első szótól az nem igazán a megfelelő kifejezés, nem egyszerűen imádtam, inkább magával ragadott már az első bejegyzéssel. Ismeritek azt az idézetet, hogy akkor tudod hogy egy jó könyvet olvastál, hogy amikor az utolsó oldalra érsz úgy érezed, mintha elvesztettél volna egy jó barátot? Na, pontosan így éreztem ennél a könyvnél amikor befejeztem. Rose és Ruby annyira élőek voltak, ahogy leírták az életüket, a gondolataikat, mintha tényleg az én személyes barátaim lennének, épp hogy ki nem szóltak nekem a könyvből, hogy ugorjak át hozzájuk egy teára.


Valószínűleg a közvetlen stílus az oka, hogy tényleg olyan mintha Rose és Ruby önéletrajzát olvasnád, nem pedig egy gondosan megszerkesztett, többször átdolgozott könyvet, amit egy írónő írt.
Rose gyakran elgondolkodik azon, hogy is kéne írnia, mi legyen a címe, néha kicsit elkalandoznak a gondolatai, nem tudja tartani a lineáris idővonalat, pedig eredetileg azt akarta. Aztán jönnek Ruby fejezetei, és ő aztán végképp nincs tekintettel az irodalmi fogásokra csak leírja, ami épp eszébe jut, lelövi Rose drámai végkifejletét, és párbeszédet sem használ. Imádtam mind kettőjüket, nagyon különböznek egymástól és nagyon másképp látnak bizonyos dolgokat, de nagyon szerethető mindkettő, és valahol mindkettő világnézete helyes. A fogalmazás mód gyönyörű, a tájleírások rendkívül érzékletesek, és olyan különös kellemes, barátságos hangulat hatja át az egészet, kedves, finom humorral fűszerezve. Ez a közvetlen és őszinte stílus és a karaktere szerethetősége teszi igazán csodálatossá a könyvet.

És itt a lényeg, szereted őket, nem sajnálod, nem szánod nem azt mondod hogy "Jaj Istenem, szegénykék,olyan szörnyű lehet így élni!". Ez a könyv nem a szenvedésről szól, nem arról, hogy milyen borzalmas ebben a világban, nyomoréknak és betegnek lenni. Ez a könyv a szeretetről szól. Nem olyan rózsaszín habos-babos együtt úszunk a boldogság folyóban módon, hanem olyan igazi emberi módon.
Persze Rose-t és Ruby-t sok megpróbáltatás éri, az életük egyáltalán nem könnyű. Megbámulják őket, szörnyszülöttnek hiszik őket, nem keresztelik meg őket, egy személynek veszik őket, és akkor még ott van mindkettő személyes problémái. Mit csinálsz, ha te egyetemre akarnál menni, de az akivel össze vagy nőve már a gondolattól is rosszul van? Egyáltalán mit csinálsz ha valami olyat akarsz amit a másik nem? És ha rá vagy utalva mert ő hordoz téged, és ő az erősebb? Nem mehetsz csak úgy oda, ahová akarsz, még csak le sem hajolhatsz. Egy olyan magának való embernek, mint amilyen én vagyok már az a gondolat is szörnyű, hogy soha egy árva pillanatra se legyen egyedül.
Szóval igen, az életük rendkívül nehéz, de ez a könyv épp arról szól, hogy hogyan emelkednek felül ezen, hogyan tudnak megbirkózni olyan problémákkal ami egy átlag embert is megterhelne, hogyan maradnak mindezek ellenére boldogok. Mert szerették őket, úgy nevelték őket, hogy soha ne sajnálják magukat, legyenek mindig erősek, és ők mindig ott lesznek egymásnak.

A többi szereplőről, és a környezetről: fantasztikus mindkettő.
Egy kanadai kisvárosban játszódik, egy gyönyörű helyen, ahol imádnék élni. És a szereplők ehhez méltóan szerethetőek,vagy legalábbis érdekesek. Ez a kisvárosi élet kissé talán idillinek tűnik, de egyáltalán nincs elidealizálva, minden szereplő mögött ott lapul a háttér története, ami nem csupán virágos kis kertekről és finom süteményekről szól, mindenkinek meg van a maga története, és semmi és senki sem tökéletes.

Még Stash bácsit és Lovey nénit kellene kiemelnem, mert ők is nagyon fontos szereplők, ők nevelik fel a lányokat, és nagyon jó szülők. Az ő szerelmük az a tiszta őszinte emberi szerelem, amikor két ember között mély és örök kötelék alakul ki, mindenféle nyálas és érzelgős túlfűtött romantikus érzelmek nélkül, ők összetartoznak, és kész.

Az eredeti borító

És akkor még a végéről pár szót. Gondolom már nem lepődtök meg, ha azt mondom, hogy nagyon jó volt. A befejezés az egyik legérzékenyebb pontja egy könyvnek, ez határozza meg milyen gondolattal fogod letenni. Ennek a befejezése méltó maradt a könyvhöz, áthatotta annak a hangulata, és bármennyire is sajnáltam, hogy vége tudtam, akkor és úgy kellett befejeződnie.

Ebben a történetben jóval több van, mint azt elsőre gondolnánk, az egyik legkedvesebb könyvem lett. Szívből remélem, hogy jelenik még meg valami ettől az írótól.

(És akkor még a borítót nem is említettem, mindig csak a végén jut eszembe, gyönyörű ugye? Sokkal szebb mint az eredeti és a könyv hangulatát is jobban visszaadja.)

10/10