Yann Martel: Pi élete

Amit erről a könyvről tudtam mielőtt elolvastam volna: van benne szó a vallásról, egy hajótörött fiúról szól, szerepel benne egy tigris, és van valami "izgis" a végén. Szóval lényegében mindent. De ez nem is az a fajta könyv amiről nem szabad semmit sem tudni mielőtt elkezded. Nincsenek benne váratlan fordulatok, és meglepő csavarok. Ez tényleg csak ennyi, egy fiú, egy csónak és egy tigris, és az egyetlen rejtély a történetben, hogy mégis mitől lett ez ilyen jó. Minél többet gondolkodom rajta annál kevésbé értem, nem kifejezetten izgalmas, nincsen tele páratlan frappáns gondolatokkal, a stílusában sincs semmi kirívó, elég egyszerű regény, és mégis van benne valami varázslatosság ami miatt alig tudtam letenni.
Na de, nézzük meg alaposabban és kezdjük mindjárt a gyengeségekkel:





A történet vallási vonulata eléggé semmilyen, pedig azt hiszem ezt lett volna a lényeg. Ez azért kár mert az, hogy valaki három különböző vallást gyakoroljon elég érdekes felvetés, és kíváncsi lettem volna a kifejtésére, ami sajnos/nem sajnos elmaradt. Mert az, hogy Pi szeretni akarja Istent nem válasz, miért így akarja szeretni? Szerintem egy vallással is elég jól lehet szeretni Istent. Meg amikor azt mondja az anyjának, hogy Isten országába bármely útlevél érvényes, akkor is saját magának mond ellen, ha bármilyen útlevél jó akkor nincs szükség háromra. Amit meg végképp nem értettem, hogy hol marad a buddhizmus? Egy árva fél mondat sincs erről a vallásról, mintha nem is létezne, szegény kis Buddhát miért nem akarja szeretni?
Igazából nem látok ebben semmi vallási meggyőződést csak egy gyereket akit elbűvöltek a különböző rituálék, amivel (tekintve, hogy Pi tényleg csak egy gyerek) semmi baj nincs, csak így nem értem a helyét a regényben.
Aztán ott van az elején a "fenyegetés" hogy ettől a történettől hinni fogok Istenben. És sokat gondolkodtam a dolgon, de nem látom, hogy pontosan mi ad okot ilyen jellegű bizakodásra. Egy hatalmas hajó hirtelen elsüllyed, és a sok ember (és állat) közül csupán egy fiú éli túl. Miben kéne hinnem ez alapján?
Minél többet foglalkozom a vallási résszel annál gyengébbnek látom a könyvet, pedig én tényleg nagyon élveztem, úgyhogy haladjunk is tovább. Egyezzünk meg abban, hogy a vallási rész olyan, mint három szem avas mazsola a süteményben.

Az állatokról szóló részt viszont imádtam, azóta zoológiás könyveket akarok olvasni, és alig várom, hogy eljussak az állatkertbe :) Akár kétszer ennyi állatos morfondírozást is szívesen olvastam volna. Nagyon tetszett ahogy az állatokhoz viszonyul, komolyan és hozzáértéssel ír róluk, mégis mély szeretettel.
Ettől lett Pi és Richard Parker (a tigris) kapcsolat olyan különleges. Mindenféle negédességtől mentes, nem lesznek kebelbarátok, ember és tigris maradnak végig, de az egymásra utaltság miatt mégis kialakul közöttük valami halovány kötelékféle.

Tehát számomra ez egy állatos könyv, nem pedig egy hitről szóló mese. Nekem a fő mondanivaló abban rejlett, ahogy Pi kezelte Richard Parkert. Ha megkérdeznék tőlem, hogy mit szimbolizált ez a kapcsolt akkor, azt mondanám, hogy a félelmekkel való szembenézést és hogy hogyan fordíthatjuk javunkra a gyengeségeinket.

Mindent összevetve, minden viszontagság ellenére nagyon örülök, hogy útra keltem Pivel és Richard Parkerrel, nem kizárt, hogy egy nap majd újra megteszem.

7/10

És most már elérkeztünk a végéhez, ideje spoileres vizekre evezni, akit zavar az most ugorjon.

VIGYÁZAT SZÖRNYŰSÉGESEN VESZÉLYES SPOILEREK KÖVETKEZNEK!

Hát szóval a végé. Szerintem ha nem tudom, hogy lesz valami a végén, akkor sem lepődtem volna, de így végig egyértelmű volt számomra, hogy valahogy felülíródik majd a történet, és én sokkal durvábbra számítottam. Így csak bólintottam, tök jó ahogy a második történet referál az elsőre, és ennyi. De azért nem hagyott nyugodni, hogy valami nagy letaglózódásnak kellett volna következnie. Aztán rájöttem, hogy választanom kellene a két történet között. Viszont nekem eszembe se jutott azon morfondírozni, hogy két kitalált történet közül melyik az igazi. Egyébként pedig nyilván az első, még a japánok is az elsőre szavaznak, hogy tehetnék én másként? Elvégre az a könyv, azt olvastuk több száz oldalon keresztül, míg a második csak egy kis sokkolócska (lenne) a végén. Épp ezért nem is érzem igazán fairnek, hogy egymáshoz hasonlítsam a kettőt. Sokkal érdekesebb lett volna ha a két történet egyenrangú, és ugyanannyi részét teszik ki a történetnek, na úgy már lehetne arról beszélni, hogy ki melyiket választja és miért. Így maximum arra juthatunk, hogy igen, az első nagyon szép, de a második verzió reálisabb. Ami egyébként nem igaz, ami azt illeti nekem a második résszel is vannak fenntartásaim.

Forrás

Nézzük csak, van egy őrült szakácsunk, aki legyeket eszik, és még a készletek kifogyása előtt emberhúst eszik lelkesen, de a banánokat hagyja elúszni (ahogy Pi anyja is). Továbbá teljesen hozzáértően kezeli a helyzetet, tele van jó ötletekkel, de az ételkészletet idő előtt felzabálja. Hiába retteg az éhségtől és nem riad el a gyilkosságoktól nem öl meg mindenkit a álmában, hogy több étel maradjon neki. Különös hirtelen felindulásból megöli Pi anyját, aztán rátör a lelkiismeret és nem használja a holttestet semmire (pedig ugye mániákusan retteg éhségtől, és már azelőtt emberhúst eszik, hogy szükséges lenne). Végül pedig hagyja, hogy megölje egy tizenéves, azért persze küzdöget, de csak poénból, mert hirtelen rájött, hogy mégis megszeretne halni, habár eddig minden morális értékrendet áthágott az életben maradásáért.
Aztán ott van Pi, a teljesen legyengült tizenhat éves, aki végignézi ahogy brutálisan meggyilkolják az anyját, megöl egy nála jóval erősebb férfit, megeszi a belsőségeit, és végtelennek tűnő ideig hánykolódik a vízen (az első verzióhoz képest jóval kevesebb élelemmel). És túléli, sőt nem őrül bele, az egyetlen pszichés tünet, hogy kitalál magának egy állatos történetet, de amikor nem arat vele sikert, bevallja az igazat, tehát még ő maga se hiszi el a meséjét (ergo nem őrült). Írja a könyv, hogy mennyi ideig kezelik a traumáival? Mert abban biztos vagyok, hogy a második verziót nem lehet tartós lelki betegség nélkül megúszni (reálisan nézve teljesen össze kellett volna roppannia a történtektől, ehhez képest kifejezetten kiegyensúlyozott amikor a két japánnal beszélget).
De ja, tök valószínű az egész.

Végkövetkeztetés: az állatoknak mindig logikusan egy adott séma szerint kell viselkedniük, ellentétben az emberrel aki bármilyen irracionális viselkedést mutathat készséggel elfogadjuk, mert hát őrült (pedig az őrületnek is van rendszere). És bár az állatok valóban sematikusabban működnek az embernél, a természetnek minden téren vannak kilengései, mindig lesznek anomáliák, és nincs olyan élőlénycsoport ami ne mutatna időnként abnormális viselkedést.
A végkövetkeztetés végkövetkeztetése: mindkét történet valószerűtlen, de ez nem zárja ki hogy igaz is legyen (de egyik sem az, mindkettő írói kitaláció csupán).

Bocsánat, csak lássátok, hogy néz ez ki a valóságban :D