Karen Marie Moning: Új nap virrad

FIGYELMEZTETÉS: ERŐSEN SPOILERES POSZT!

Képes rovat #1: Elért az ősz és súgott valamit...

Ez egy olyan jópofa kép

(Úgy döntöttem, hogy ma ilyen blog írós napot tartok, és elkezdek egy új rovatot. Sokáig gondolkoztam valami frappáns és szellemes neven, de nem jutott eszembe semmi. Szóval amíg nem találok ki valami, vagy kapok egy jó ötletet a nem túl egyedi, viszont felettébb kifejező Képes rovat nevet fogja viselni.)

Az az igazság, hogy nincs kedvenc évszakom, mindegyiket szeretem valamiért. Bár a kánikulákat ki nem állhatom, számomra az ideális hőmérséklet mindenképpen 25 fok alatt van, minél inkább annál jobb. De még a kánikuláknak is van valamilyen sajátos hangulatuk, amit szeretek. Igazából azt szeretem ha az évszakok saját magukhoz méltóan viselkednek. Nyáron legyen meleg, a hó decemberben essen, ne március közepén. Szóval most az ősz a kedvencem, és annak örömére, hogy az már időjárásnak is a tudomására jutott, hogy milyen évszak van, összegyűjtöttem a kedvenc őszi képeimet:

Lori Lansens: A lányok

"Sosem néztem a húgom szemébe.Sosem fürödtem egyedül.Sosem álltam egyedül a fűben éjszaka és emeltem a karjaim a csábító hold felé.Sosem mentem vécére repülőgépen.Sosem volt rajtam kalap.Sosem csókolóztam.Sosem vezettem autót.Sosem aludtam át az éjszakát.Soha egy titkos beszélgetés,egy magányos séta.Sosem másztam fára.Sosem szürkültem bele a tömegbe.Annyi mindent nem csináltam,viszont nagyon szerettek. És ha úgy alakulnának a dolgok, ezerszer is leélném az életem így, ahogy vagyok, csak hogy ennyire szeressenek."

Így kezdődik A lányok, és ez a kezdő idézet fogalmazza meg legjobban az egész lényegét.

Rose és Ruby  craniopagus ikrek, azaz egy kistányérnyi helyen összenőtt a fejük. Közel járnak ahhoz, hogy ők legyenek a leghosszabb kort megélt ilyen ikrek (ami 30 évet jelent). Ezért Rose elhatározza, hogy megírja az önéletrajzát, de egy sziámi iker mégsem írhat egyedül önéletrajzot, amikor az életét sem egyedül éli meg, így hát Ruby is hozzá ad pár fejezetet.

Nehéz szavakba önteni mit jelentett nekem ez könyv. Az hogy imádtam az első szótól az nem igazán a megfelelő kifejezés, nem egyszerűen imádtam, inkább magával ragadott már az első bejegyzéssel. Ismeritek azt az idézetet, hogy akkor tudod hogy egy jó könyvet olvastál, hogy amikor az utolsó oldalra érsz úgy érezed, mintha elvesztettél volna egy jó barátot? Na, pontosan így éreztem ennél a könyvnél amikor befejeztem. Rose és Ruby annyira élőek voltak, ahogy leírták az életüket, a gondolataikat, mintha tényleg az én személyes barátaim lennének, épp hogy ki nem szóltak nekem a könyvből, hogy ugorjak át hozzájuk egy teára.

Összevissza poszt a Tündérkrónikákról

Egész pontosan a második, harmadik és negyedik részről.

Huh, gyors voltam, ugye? Nincs egy hónapja, hogy neki kezdtem, és most ott tartok én is mint mindenki más, az ötödik résznél. Nos, nyugodtan kijelenthetjük, hogy egy újabb rajongót nyert meg magának ez a sorozat, szerény személyemet.

 Gyorsabban olvastam, minthogy bejegyzést tudjak róla írni, és a következő rész fényében már máshogy láttam a dolgokat (mint például az első résznél, tudom hogy valami nem tetszett, de közben elolvastam a másodikat, és már fogalmam sincs mi volt az, vagy már nem gondolom hibának). Meg hát semmi értelme, hogy leírjam háromszor egymás után, hogy Ó, ez annyira jó! Olyan jól van megírva! Olyan jó olvasni! Na és szereplők! És Barrons! Szóval ahelyett, egy ilyen fura egyveleg lesz, úgy általában az egészről.