Gillian Flynn: Sötét helyek

Sokat gondolkodtam, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést, mert már igencsak rég olvastam a regényt, de még mindig élénken emlékszem, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem, és legalább lesz mit linkelni az évzárós bejegyzésnél.

Szóval engem ez az egész Gillian Flynn-es, Holtidiglanos, lányos thrilleres hype teljesen elkerült, nem állt szándékomban semmi ilyesmit olvasni, csak aztán a Zsiványok novellás kötetben volt egy novella Flynntől, ami nagyon tetszett, és úgy gondoltam mégis érdemes tenni vele egy próbát. Elhatározásom után nem sokkal meg is találtam ezt a könyvet a könyvtárban és lelkesen belevetettem magam. És egy igencsak sötét és nyomasztó történetbe csöppentem.

Libby Day hét évesen túlélte a családja brutális meggyilkolása, amit a tizenöt éves bátyja, Ben követett el, legalábbis ezt hiszi. Huszonöt évvel később nekiáll kinyomozni, hogy mi is történt valójában. Miközben a másik szálon végigkövethetjük a végzetes éjszakát megelőző napot.

Talán azért mert éppen beteg voltam, és nemigen kaptam az orromon levegőt, nagyon jól rá tudtam hangolódni a regény fullasztóan nyomasztó és sivár hangulatára. Amihez még hozzájött Ben növekvő frusztrációjának ügyes ábrázolása. Csupa nőneművel körülvéve, nagyon szegényen, kilátástalan környezetben teljesen elveszetten vergődik a megfelelési kényszertől, hogy férfiként viselkedhessen (ami tényleg nagyon nehéz neki, hiszen a húgai folyton csillámos rózsaszín pillangókat ragasztanak a biciklijére). És miközben egyre nőtt benne a feszültség, végig azon járt az eszem, hogy ebből egy egész komoly történetet lehetett volna írni, bemutatva hogyan lesz valaki szociopata, és hogy milyen nevetséges és fals férfiasság képzetekkel vagyunk tele.
Kár, hogy az írónő egyetlen célja csupán annyi volt, hogy engem jól meglepjen a végén.
Olyan volt egész mint egy halloweeni díszlet, sötét, borongós, de ha jobban megnézed csak karton és műanyag az egész, a szoba végén pedig ott vár az író, hogy egy alkalmas pillanatban kiugorjon elém és azt kiáltsa "Bú" én pedig, hogy "Hú, nahát erre igazán számítottam, most aztán úgy meglepődtem, hogy na".  (De nem lepődtem meg, egy kicsit se.)

Nem igazán szívlelem az ilyen történeteket, amikben mindent centire arra mérnek ki, hogy engem jól lesokkoljanak a végén. Eleve olyan fura, hogy valamit csak azért olvassak, hogy megtudjam mi lesz a vége. Ezért is nem lelkesedem ezért a műfajért, mert legjobb esetben is csak egy egyszer olvasós hűha élményt vált ki az emberből. Ők az irodalom gyorsan felszívódó szénhidrátjai.

Na de, visszatérve a tárgyra, úgy a feléig sodort magával a hangulat, amikor már kezdett kissé egyhangú lenni, és rájöttem, hogy valójában nem történt még semmi, és valószínűleg az utolsó harminc oldalig nem is fog. És azt még mindenképp Flynn kisasszony érdemei között kell említeni, hogy ennek ellenére nem hagytam félbe, pedig én bármikor nyugodt szívvel félredobok bármit. Van valami lendület az írásában, ami tovább vitt, és tudni akartam a végét, hiába voltam biztos benne, hogy utálni fogom.

Így hát egy nap alatt befaltam az egészet, és akkor végre elérkezett a nagy pillanat az utolsó harminc oldal, mikor minden titokra fényre derül... spoiler mentesen csak annyit mondhatok a végéről, hogy mikor becsuktam a könyvet újra kaptam az orromon is levegőt (nem állítom, hogy bármiféle összefüggés van a kettő között).

De persze spoileresen folytatom.

A vége nélkül egy egyszerű közepesnek mondanám a könyvet, de a befejezés annyira kiakasztó,
mintha ha egy csótány felét találnád a fronettidben, amibe épp beleharaptál. Szóval nagyon.
Nem is tudom, hogy öntsem szavakba az indulataimat. Tudtam, hogy rossz lesz vége, erre fel voltam készülve. Csak annak lett volna értelme, hogy Ben a gyilkos, az összes többi lehetőség túl béna lett volna ehhez képest. De ő nyilvánvalóan nem lehetett, mert akkor meg nem lett volna értelme a történetnek (mondjuk így se volt). Pedig "szép" betetőzése lett volna a frusztrációjának. Végig azt vártam, hogy csináljon már valamit, hagyja ott a hülye barátnőjét és a haverjait, olvasson be valakinek. De nem, ők csak sodródik ide-oda, magában duzzog, és tűr. Tűri, hogy az őrült csaja a szeme láttára megfojtja a kis húgát, tűri, hogy brutálisan meggyilkolva találja az anyját és a másik húgát. Tűri, hogy a családtagjainak holtteste fölött veszekednek vele, és még ekkor sem tesz semmit. JA DE, BOCSÁNAT, ELTÜNTETI A HÚGA GYILKOSÁNAK A NYOMAIT, ÉS FALAZ NEKI (ÉS KÖZVETETTEN A MÁSIK GYILKOSNAK IS) HUSZONÖT ÉVEN ÁT. És miért? Mert a lány terhes. A szeme láttára hirtelen felindulásból megölte a húgát, de biztos remek anya lesz, megéri érte börtönbe menni. És hogy így az anyjának és a másik testvérének a gyilkosát (egyébként ez is iszonyú sztori, de emiatt már nincs erőm kiakadni) sem tudják majd el fogni? Kit érdekel, a lényeg hogy a nyilvánvalóan mentális problémákkal küzdő tinilány nyugiban nevelhessen egy kis pszichopatát. Akit Ben egyébként gyűlöl, mármint a lányt akit teherbe ejtett. Azt mondja  a végén, hogy ha együtt kellett volna élnie vele, valószínűleg megölte volna. De azért védi huszonöt éven át, értitek, teljesen reális emberi viselkedés. És tudjátok mi a legszomorúbb? Hogy ez az undorító, szánalmas alak az abszolút nyertese a történetnek. Ha nem ölik meg a családját, el kellett volna vennie a lányt, és mivel nehéz körülmények között nevelkedett, valamint abszolút életképtelen semmire sem vitte volna az életben. De így huszonöt évig üldögélhetett és sajnálhatta magát, ami az egyetlen dolog amihez értett, tanulhatott, olvashatott Shakespeare-t, lett egy kis rajongói klubja, abszolút happy end (és ráadásul tök jogosan ült börtönben, mert ha konkrétan nem is gyilkolt bűnrészes volt).
Annyi mindenen tudnék még bosszankodni, és bár ez most elég összecsapott lett, úgy érzem kár több szót pazarolni erre. Az egész végjáték szörnyű volt minden mozzanatában, higgyétek el nekem.

Azért egyszer szívesen elbeszélgetnék az írónővel a világképéről, és hogy mennyire gondolta ezt komolyan (remélem semennyire, csak nem sikerült értelmes csattanót kitalálnia). Az egyetlen dolog, ami tetszett a végében az a köszönetnyilvánítás volt, ahol Flynn megköszöni a férjének, hogy bár ismeri a gondolatait, mégis hajlandó vele egy ágyban aludni. Figyelembe véve ezt a könyvet, és amit a Holtodiglanról tudok, ez valóban igen bátor dolog (bár azért valaki leellenőrizhetné, hogy önszántából teszi-e na jó, ez gonosz volt).

Száz szónak is egy a vége, mégse lettem Gillian Flynn rajongó, pedig nem sok hiányzott.

3/10