Római vakáció II. rész

Késve bár, de törve nem (ez életem főmottója :)) hozom a római úti beszámolóm második, és egyben utolsó, részét. Most érünk csak az igazán izgalmas dolgokhoz, lesz szó a legkedvesebb látnivalómról, a kalandos hazautamról, és egy kicsit a kajákról is.

Az előző posztot ott hagytam abba, hogy Róma szétszórt csodáit méltattam. Tényleg teljesen beleszeretettem a város hangulatába. Minden olyan régi, ódon, kopott és mégis, vagy talán épp ezért, varázslatos. Mindig is különleges bizsergető érzés volt számomra, ha valami nagyon régi közelében lehetek, így hát Rómában minden lépés egy kisebb csodának számított. Nem mondom, hogy szívesen élnék itt (bár azért nagyon nem tiltakoznék), de mindenképp szeretném egyszer igazán bejárni, és megismerni minden szépségét.

Bár úgy általánosságban lelkes rom rajongó vagyok, az antik építészet kiemelt helyet foglal el a szívemben, egyszerűen nem tudok betelni az ókori oszlopok látványával (de tényleg, szerintem a fényképeim felén oszlopok vannak). Így hát ha meg kellene neveznem egy frekventált turista helyet, ahol érdemes sorban állni az a Forum Romanum lenne. A legnagyobb melegben látogattuk meg (ráadásul a második napon, amikor még erősen élt bennem az ellenérzés a rövidnadrágok iránt, és azt hittem a vászoncipőm kényelmesebb lesz, mint a magassarkú szandálom - tévedtem), mégis nagyon élveztem a bebarangolását. Próbálom megfogalmazni miért szeretem annyira ezeket az ókori romokat, de nem tudom, egyszerűen csak lenyűgöz, hogy mennyi ideje itt vannak már. Annyi mindent láttak, annyi mindent túléltek.
Ezzel ellentétben a Colosseum csalódás volt, bár nem tudom megunni a monumentális látványát, és rettentően vártam, hogy megnézhessem belülről, kissé kiábrándító volt. Bunkó jegyszedők, iszonytatóan sok ember, nulla oroszlán... :)

Viszont volt egy hely, ami igazán elrabolta a szívem: Ostia Antica, Róma egykori kikötővárosa, ma pedig látogatható romváros, egy mini Pompei. Egyszerűen csodálatos, hihetetlenül nyugodt és szabad. Mindent úgy hagytak ahogy találtak, semmi nincs elkerítve, mindent meg lehet fogni, rá lehet taposni, őrök nincsenek, és csak pár ember sétálgat ezen a hatalmas területen. Ahogy a tanárom mondta, itt tényleg kettesben lehet az ember az antikvitással. Kicsit messze van ugyan, ki kell hozzá metrózni, de százszor inkább ez, mint sorba állni a Vatikánhoz, nem?
Az egyik legszebb emlékem is idekötődik. Egy kicsit lepihentünk a színház romjain, amikor egy lett nő kilépett a színtérre és dalra fakadt. Lett népdalokat énekelt, de olyan kristály tisztán és gyönyörűen, hogy élmény volt hallgatni. Mikor megtapsoltuk megkért minket, hogy mi is énekeljünk el neki egy népdalt, a Tavaszi szelet választottuk, messze nem volt olyan szép előadás, mint az övé, de nagyon örült neki. Szóval nem csak jártam egy ókori színházban, hanem még előadást is láttam ott :)
Emellett gasztro kalandokkal is gazdagodtunk itt. A "város" szélén lévő szederbokorról ettünk szedret, és fügét a fügefákról, valamint fenyőmagot, amit a tobozból ütögettünk ki egy kővel.

Ez valaha egy üzlet sor volt, és mozaikok jelölték, hogy melyik bolt mit árul. (Itt valószínűleg keleti fűszereket lehetett kapni, nem pedig kis elefántot :)

Egyébként gasztronómiai szempontból nagyjából tényleg ez a legizgibb dolog, amiről betudok számolni. Mivel a kajáról magunk kellett gondoskodni, és csóró egyetemisták vagyunk, így nem fordultunk meg menő helyeken. Ettem tésztát, meg vékony pizzát, de egyik se nyűgözött le igazán, azok a kaják, amiket mi magunk főztünk sokkal jobban ízlettek.
De voltunk egy fagyizóban (Palazzo del Freddo Giovanni Fassi), amiről mindenképp szót kell ejtenem, mert óriási, szó szerint. Én ennyiféle fagylaltot még sosem láttam egy helyen. Valamint isteni finomak és olcsók (1 euro 50 három gombóc és adnak ingyen tejszínhabot). És ami a hab a tortán, hogy az egész fagyizás apropója az volt, hogy az egyikünk talált egy 20 euróst a Vatikánban, és felajánlotta, hogy fagyizzuk el ( úgyhogy végső soron mégis csak jó volt az a vatikáni látogatás :).

Kajáról nincs képem, helyette mutatok pár sirályos képet.

Az eső szép keretet adott az utazásunknak, esett az első napon, és esett az utolsón is (romantikus módon úgy képzeltük, hogy a távozásunkat siratják odafent). Reggel az esőben járkáltunk fel-alá azon gondolkozva, hogy mit is kezdjünk a szabad délelőttünkkel, végül beültünk egy kávézó teraszára egy könnyű reggelire. Nagyszerű megkoronázása volt ez az ott töltött időnek, nézni az eső áztatta macskaköveket, capuccinót iszogatni, és csokis cornettót enni (ami ez egyik legfinomabb volt, amit valaha ettem).

A hazaút viszont már nem volt ilyen idilli, soha nem álltam még olyan közel egy igazi pánikrohamhoz, mint akkor.
A transzferbuszunk késve indult, már ott kezdtem aggódni, hogy nem lesz időm feladni a bőröndöm. Alapjáraton elég tehetséges vagyok abban, hogy sok mindent pakoljak bele kicsi dolgokba, fogalmam sincs most miért vittem magammal egy óriás bőröndöt, nem volt okos dolog, ráadásul rajtam kívül csak egy srácnak volt még feladandó poggyásza . Mire megérkeztünk szűk tíz percünk maradt, hogy feladjuk a csomagunkat, a busz természetesen a lehető legtávolabb állt meg a kaputól. Futás közben lemaradtam, és a bejáratnál teljesen elvesztettem a srácot, fogalmam sem volt merre menjek, nem láttam semmi útbaigazító jelet, pár percem maradt. Rémültem álltam ott, éreztem, hogy gyűlnek a könnyek a szemembe, és eluralkodik rajtam a pánik (utólag visszagondolva kissé túlreagáltam, sokkal rosszabb dolgok is történhetnek az emberrel, annál hogy Rómában ragad). Végül neki lendültem az egyik irányba, szerencsére a jó irányba, és az utolsó pillanatban sikerült feladnom a csomagot (na jó, ne dramatizáljuk túl, az utolsó előttiben, még beállt mögém egy hölgy).
De itt még nem értek végett a kalandok, az első pánikroham közeli állapotot gyorsan követte egy újabb. Felszállás előtt még elszaladtunk mosdóba, és hát lehet, hogy csak a stressz miatt, de majdnem benn ragadtam a WC-ben, nem tudtam kinyitni az ajtót (nagyon fura zár volt rajta, de tényleg). Fogalmam sincs mennyi ideig rángattam-húztam-csavartam minden irányba, nem ment. Már épp készültem segítségért kiabálni, amikor valahogy mégis sikerült kinyitnom.
Végül kissé ziláltan (legalábbis én) megérkeztünk a többiekhez, és kiderült, hogy a gép késik... Nem baj, ott voltunk, minden rendben. De nem, még mindig nincs vége.

Mikor végre felszálltunk a gépre neki álltam elpakolni az irataimat, és ekkor vettem észre, hogy nincs meg a személyim, háromszor ki és bepakoltam a táskám, de nem volt sehol. Az utolsó ellenőrző kapun még átjöttem vele, úgyhogy aközött és felszállás között veszhetett el. De az ajtókat már bezárták, már majdnem indultunk így bele kellett törődnöm, hogy a személyim Rómában marad. Annyira nem sirattam, utáltam a személyi képemet, mert sötét és még tüsi hajam van rajta, és már többször meggyanúsítottak, hogy nem is én vagyok.

A gépünk szép lassan elkezdett kigurulni, aztán megállt, aztán megint gurult, aztán megint megállt, és aztán csak állt és állt, néha úgy tűnt újra neki indul, de nem. Elképzelni se tudtam mi történik, pedig rendkívül prózai oka volt a várakozásnak, egy repülőgép dugóba keveredtünk. Mikor végre tényleg elindultunk, és rákanyarodtunk a kifutóra, repülőgépek végtelen hosszú sorát láttam magunk mögött.
Így hát végül egy személyivel, és pár hajszállal szegényebben (egyébként abszolút happy end a történet, az új képem tök jól sikerült), de sok-sok élménnyel gazdagabban búcsút inthettem az egyik legkedvesebb városomnak.