Római vakáció I. rész

És most olyan lesz, amilyen még nem volt, megírom az első (és remélem közel sem az utolsó) útbeszámolót a blogon. Három héttel ezelőtt részt vehettem egy hetes római tanulmányi kiránduláson, amiről talán nem túlzás ha azt mondom, hogy a legjobb utam volt valaha. Nem igazán találtam még ki, hogy milyen koncepció szerint szeretnék írni, de nem akartam túl agyalni, és túl sokáig várni vele. Mindenesetre 2-3 poszt várható.

Egészen spontán mód kezdődött a dolog. Februárban az egyik csoporttársam megkérdezte, hogy megkaptam-e az e-mailt a római tanulmányi útról, nem kaptam meg, ettől függetlenül óra után én is leadtam a jelentkezésemet. Annyira pikk-pakk ment a dolog, hogy először nem is nagyon akartam elhinni, hogy én tényleg Rómába fogok menni augusztusban. Aztán mindenféle variálások miatt, a csoporttársaim, akik jelentkeztek velem, végül lemondták, így hát egy olyan csoporttal kellett neki vágnom Rómának, akiket egyáltalán nem ismerek (még a tanárokat se). Ez egy kicsit megrémített, de eszem ágában sem volt, hogy én is lemondjam, ha szar is lesz, legalább Rómában lesz szar (de egyáltalán nem volt az, nagyon klassz társaság volt).

Az oda és visszautat mindenkinek magának kellett megszerveznie, úgyhogy nekem kellett leszervezni a repülőutamat, eddig csak egyszer repültem olyan 9-10 évesen, úgyhogy már ezt is nagy dolognak éltem meg. Egyedül fogok repülni, mint egy felnőtt, vagy mi! :)

Odafelé abszolút simán ment a dolog, bár rendkívül gyanús elemnek minősülhettem, mert levetették velem a cipőmet, megmotoztak, és a táskámba is belematattak (többek táskájába is belenéztek, de ahogy láttam a cipőmet csak nekem kellett levennem). A visszaút némileg kalandosabb volt, de arról majd később.

Amikor megérkeztünk Rómába esett az eső. Ez engem természetesen teljesen felkészületlenül ért, Róma és az eső annyira távol álltak egymástól a fejemben, hogy egy pillanatra se merült fel bennem, hogy akár eshet is ott tartózkodásunk alatt. Pedig esett nem is egyszer, de szerencsénk volt mert vagy éjszaka esett, vagy amikor múzeumban voltunk. De tényleg, kétszer is úgy volt, ahogy bementünk egy múzeumba elkezdett szakadni az eső, aztán mire kijöttünk már sütött a nap.

(Egyébként, nagyon örülök, hogy a két tanár is azzal a járattal jött, amivel én, és találkoztam velük, mert nem tudom mennyi ideig álldogáltam volna esőben villamosra várva, amíg rájövök, hogy villamospótló buszok járnak helyettük.)

Na, de ha már szóba kerültek akkor először a múzeumokról mesélnék.
A Capitolium Múzeumról sokat nem tudok mondani, csak azt, hogy rengeteg mellszobor van itt. De tényleg, és a többségüknek rendkívül unott és elkeseredett arca van (vagy csak nekem tűnt így?). Bár azt meg kell hagyni, hogy rendkívül impozáns látványt nyújtottak.

Folyóisten az esőben

Az abszolút kedvenc múzeumom a Palazzo Massimo (Nemzeti Római Múzeum) volt. Furcsamód itt nem voltak túl sokan, pedig nagyon igényesen és változatosan kialakított hely, itt éreztem igazán úgy, hogy tényleg mutatni akarnak valamit, és nemcsak úgy tele pakoltak pár termet mindenfélével. Voltak rekonstrukciós, vagy egyes kincset történetét bemutató végtelenített kisfilmek, a kiállított tárgyakhoz értelmes kis leírás volt, nem csak az, hogy mi ez és hol találták.
Ami a legjobban tetszett az Lívia házának az egyik falfestménye. Egy tök egyszerű freskó egy kertről, de engem teljesen elbűvölt, nem tudom miért de úgy éreztem nagyon sokáig tudnék ott ülni abban a kis teremben és ezt a képet nézegetni.
(Sajnos egyáltalán nem sikerült jó képet csinálnom róla, a valóságban sokkal-sokkal szebb).
Ha múzeumba akartok menni Rómában (és kifejezetten érdekel titeket az ókor) akkor ide gyertek.

Ez a második kedvencem, komolyan jönnek a mellszobrokkal, meg mindenféle kacskaringókkal, amikor ilyen cuki mozaikjaik voltak?

Voltunk a Vatikáni Múzeumban is, ami hát... Ha nem vezet titeket vallási inditatás, és valamit lehúznátok a listátokról, akkor a Vatikán legyen az. Nem azért mert nem szép, valójában nagyon is szép múzeumról van szó csupa klassz dologgal, de olyan iszonyú nagy a tömeg, hogy az teljesen felül írja az értékét.
A legrosszabb nem is a kilométeresen kígyózó sor, hanem hogy valójában akkor sincs vége a sornak, ha bejutottál. Egy hatalmas embertömeg sodor magával, lényegében marhacsordaként terelnének végig a múzeumon. A végpont, a Sixtus-kápolna épp ezért nekem hatalmas anti-élmény volt, rengeteg ember azon a kis helyen, és az őrök folyamatos kiáltozása "Don't stop!" (értitek, don't stop, egy múzeumban...) "No photo! Silence! Don't stop!", bár azért kilehetett ugrani a sorból, hogy megtudd nézni miért is jöttél ide, de nem volt egy átütő élmény.
A Szent Péter-bazilikáról is hasonló véleményem van, borzasztó hosszú sor, és hát tényleg nem ronda, de számomra messze nem a legérdekesebb templom Rómában.

Amúgy elég elgondolkodtató, hogy miért van ott az a sok ember. Úgy értem Róma gyönyörű tele van csodálatos helyekkel, és néhol alig akadnak turisták. Mintha mindenki a Vatikánba vagy a Colosseumba akarna benyomulni, pedig annyi minden van ezeken kívül. És talán ha egy kicsit jobban eloszlanának nem lenne ilyen szörnyű kultúra-ölő tömeg. Kellene csinálni egy interjú sorozatot ezekkel a sorban álló emberekkel, olyan kíváncsi lennék miért állnak akár három órát sorban (egyébként nem tudom, hogy csodáljam az elszántságukat, vagy szánjam őket amiért az értékes Rómában töltött idejüket sorban állásra pazarolják). Ennyire szomjazzák a Vatikán kincseit? Van ott valami, amit nagyon szeretnének élőben látni? Vagy csak azért mert ide szokás elmenni?

De térjünk vissza a templomokra egy kicsit. Bár nem vagyok vallásos nagyon szeretem őket. Van valamilyen különleges misztikus hangulatuk, ami mindig elvarázsol. Nagyon sok kisebb-nagyobb templomot megnéztünk, és sajnos csak nagyon kevésnek emlékszem a nevére, de minden templomban van valami szép, úgyhogy szinte mindegy is hova tér be az ember.
Az egyik kedvencem a Szent Kelemen-bazilika volt, ami Róma egyik legősibb keresztény temploma,  és ahol le lehetett menni az épület alá és megnézni a hely régebbi rétegeit. Nagyon érdekes látni, hogyan rétegződtek egymásra az újabb és újabb korok.

Talán, ami legjobban tetszett Rómában, hogy tele van régi korok lenyomataival mindenhol. Valójában az egész város egy nagy elő múzeum. Egy-két freskó maradvány itt, egy-két ház falába beépült antik oszlop ott, egy ókori vízvezeték maradvány amott, emitt pedig egy régi város kapu. És ezek nincsenek elkerítve, nem kell értük sorban állni, senki nem kiabál rád, hogy No photo! Silence!, mert ezek még mindig a város részei, még mindig élnek (bocsánat, szörnyen szentimentális vagyok).
Annyi szépséget látni itt teljesen ingyen, csak nyitott szemmel kell sétálni. És nem is feltétlenül kell a több ezer éves romokra gondolni. Már csak maguk a házak, a szűk kis utcák, a rengeteg növény az erkélyeken (és mindenhol) olyan különlegesek, hogy úgy éreztem bármeddig tudnám róni az utcákat (na jó ez egy kicsit túlzás, nap végére már igencsak fájt a lábam a sok gyaloglástól).

A következő részben pedig a legkedvencebb helyemről (bár elég nehéz ilyet választani) fogok mesélni, többek közt, és talán még arról is, hogy miért volt mégis jó, hogy elmentünk a Vatikánba.

Ebben az utcában laktunk