Cheryl Strayed: Vadon

Ez is azok közé a megfoghatatlan könyvek közé tartozik, amikről nem tudom megmondani miért is szerettem őket annyira (ettől függetlenül meg fogom próbálni). Nem különösebben izgalmas, sem pedig vicces, nincsenek érzékletes tájleírások, sem gyönyörűen összerakott vagy frappáns mondatok, és nincs tele bölcs motiváló gondolatokkal se (hál' Istennek). Mégis teljes odaadással ittam a szavait, és amikor befejeztem a buszon, úgy kellett visszanyelnem a könnyeimet, nem is igazán azért mert megható volt, inkább csak sajnáltam, hogy vége van és nem olvashatom tovább.

Cheryl nem tudta feldolgozni édesanyja halálát és a családja széthullását. Aztán egy üzletben rábukkan a Pacifikus Túraösvény egyik kötetére, és úgy dönt, hogy bár semmi tapasztalata nincs a túrázásban neki vág az útnak. Mi pedig végig követhetjük ezen a sok-sok mérföldön.
Tényleg nem tudom miért habarodtam bele ennyire ebbe a könyvbe, mert nem jut eszembe semmi amit a különösebben dicsérgetni tudnék, de tény, hogy teljesen magával ragadott.
Végig rendkívüli módon együtt éreztem Cheryllel, aggódtam amikor ő aggódott, féltem amikor ő félt (pedig, ha valaki olyan címmel ír memoárt, hogy Ezermérföldes utam önmagamhoz, igazából Lost to Found, akkor valószínűleg nem éri semmilyen feldolgozhatatlan tragédia, és több mint valószínű, hogy nem fog meghalni), csalódtam amikor ő csalódott, örültem amikor ő örült, és sokkal mérgesebb lettem, mint ő amikor nem kedves emberekkel találkozott (ez egyébként mindössze háromszor fordult elő, és ebből egy csupán egy kevésbé lelkes postás).

Lehet, hogy az egyszerűségben van a titok. A sallangmentes őszinte mondataiban, abban hogy kendőzetlenül ír a hibáiról, gondolairól, nem büszke magára, nem is szerénykedik, egyszerűen csak leírja, hogyan érez. Ritka, hogy valaki ennyire felvállalja a tökéletlen emberi mivoltát. Cheryl nem "különleges" (úgy értem nem bír semmilyen az emberek által csodált tulajdonsággal, a maga módján persze mindenki különleges), elveszett, rossz döntéseket hozott, tönkretette a házasságát. Az hogy csak félig-meddig felkészülve végig csinálta a túrát fantasztikus, és abszolút csodálatraméltó, ugyanakkor elég felelőtlen dolog is (mármint, hogy nem készült fel rendesen), néha tényleg csak egy kicsin múlott, hogy nem lett komoly baja.
Szembenéz a hibáival, el is ismeri őket, de nem mentegeti magát miattuk.

A történet legnagyobb különlegessége, hogy bár többnyire borzasztó fizikai megpróbáltatásokról szól, mégis végig azt gondoltam, hogy Én is! Én is! Én is menni akarok, ameddig a lábam bírja és még tovább!
Komolyan a fejembe vettem, hogy nekem is el kell mennem egy ilyen extrém hosszú túrára, de én mindenképpen szeretnék alaposan rákészülni előtte. Nem is értem, hogy nem jutott ez magamtól eszembe, annyira nekem való dolognak érzem.

Azt hiszem nem is tudom tovább ragozni a dolgot, egy kicsit még most sajnálom, hogy nem olvashatom tovább Cheryl történetét (azt, hogy mennyire megkedveltem az is mutatja, hogy talán ő az első szerző akit a keresztnevén emlegetek). Mi történt vele a túra után, hogyan építette újjá az életét, hogyan ismerte meg a férjét, szokott-e még túrázni? Szerencsére találtam vele egy interjút, amiben szinte minden kérdésemre választ kaptam, sőt azt is mondta, hogy lehet fog még memoárt írni. Hurrá!

Eddig ez az év olvasmánya, már meg is rendeltem angolul a piros fűzős bakancsos változatban, hogy azért egy kicsit más legyen. Tök izgi, végre összetudok majd vetni egy fordítást az eredeteivel, már nagyon várom. (Vajon gáz egy hónapon belül kétszer elolvasni ugyanazt a könyvet? És vajon érdekel ez engem?)

9/10

 Képek forrása: https://pixabay.com/