Malala Juszufzai: Én vagyok Malala

Időként előfordul, hogy egy-egy könyv csak úgy "leszólít", valami odavonz hozzá, hogy bele lapozzak, és aztán nem tudok szabadulni tőle. Így volt ez ezzel a könyvvel is, ami egy könyvesbolti bóklászás közben akadt a kezembe, és azonnal meg is vettem volna, csak nem fért volna be a táskámba (ó, hogy hány impulzus vásárlástól mentett már meg, hogy mindig túl sok vackot hordok magammal). De másnap visszamentem megvenni és *spoiler alert* nagyon jól tettem.

Az ilyen komoly (és ráadásul valós) könyveknél mindig bajban vagyok a szavakkal, annyira fellengzősnek és súlytalannak hangzik olyanokat mondani, hogy Malala története megható és lenyűgöző, annyira elcsépelt frázisok ezek, amit minden második könyvre rányomtatnak. De nem jut eszembe egy igazán kifejező szó sem, úgyhogy most ezekkel kell beérni.

"Egy gyerek, egy tanár, egy könyv és egy ceruza megváltoztathatja a világot."

Szóval Malala története egyszerre megható és lenyűgöző. Ha egy regény lenne most valószínűleg jól lehúznám, mondván milyen hatásvadász, klisés, és hiteltelen. Csakhogy ez tényleg megtörtént, és történik még most is. Tényleg van egy férfi, aki minden viszontagság ellenére iskolát akart nyitni, ami amikor már minden elveszni látszott sikerült is neki, egy apa aki rajongva szereti a lányát, és az ottani szokásokkal ellentétben nem bánta, hogy nem fia született elsőnek. Tényleg van egy lány, aki annyira ragaszkodott a tanuláshoz való jogához, hogy még egy golyó sem állíthatta meg. Egy tálib fegyveres tényleg leadott három lövést egy iskolabuszban, és mégsem halt meg senki. Bár Malala súlyosan megsérült csodával határos módon felépült, és még nagyobb erővel harcol az oktatásért. Ma már saját alapítványa van, és mindössze 16 évesen ő lett a legfiatalabb Nobel-békedíjas.

Ezt a könyvet 2013-ban írta, és azért kapta ezt a címet, mert amikor a tálib fegyveres fellépett az iskolabuszra megkérdezte ki csoda Malala, de a férfi lelőtte mielőtt válaszolni tudott volna. Ő tehát Malala, és ez az ő története. Bár annál talán egy kicsit több, a könyv az apja viszontagságos útjával kezdődik, aki azért küzd, hogy megvalósíthassa az álmát, és nyithasson egy iskolát. De közben megismerhetjük egész Pakisztán történetét, kultúráját és politikáját nagy vonalakban. Ahogy olvasgattam Goodreadsen a véleményeket, sokan kifogásoltál, hogy Pakisztán története ilyen "nagy" szerepet kap, de szerintem máshogy nem is lehetett volna, mindenképp szükséges ennyi információ ahhoz, hogy megértsük a miérteket. Valamint Malala (és a segédírója Christina Lamb) nagyon jó munkát végezett. Nagyon szépen ír Pakisztánról (sok minden egyéb mellett teljesen elámított a hazaszeretete) ügyesen adagolja az információkat (legalábbis többnyire néha kissé zavaros volt). Egy sort sem éreztem feleslegesnek, sőt sokkal többet is szívesen vettem volna.

Malala és az édesapja

Tényleg nagyon nehezemre esik írni erről a könyvről, vagy túl giccsesnek érzem a szavaim, vagy túl száraznak. Pedig megérdemelne egy igazán megkapó posztot. Mindenesetre különleges élmény volt megismerkedni Malalával.
Ami viszont (a sok szörnyűség leírása mellett) megviselt az a dátumokkal való szembesülés. Hisz ez mind most történt alig pár évvel ezelőtt, alig pár ezer kilométerre tőlünk, és még mindig tart. Ez a sok borzalom és pusztítás nem fikció, nem egy rég elmúlt kor szerencsétlensége, ez itt és most van. Persze eddig se voltak illúzióim arról, hogy mi folyik ma a világban, de még sosem éreztem ennyire közel magamhoz.
Emlékszem ahogy befejeztem a könyvet a buszon: Malala az utószóban leírja, hogy még nem kapták el sem azt a tálib vezetőt aki elfoglalta a faluját, sem azt aki rálőtt. Ekkor egy pillanatra ijedten körbepillantottam a buszon, ami persze butaság, de belém nyílalt az a félelmetes gondolat, hogy bár természetesen rendkívül valószerűtlen, semmilyen fizikai akadálya nincs annak, hogy azok az emberek aki azt a sok borzalmat elkövették egyszer csak leüljenek mellém a buszon. Tudom, hogy ez kissé idétlennek hangzik hisz sehol sem kell messzire menni gonosz emberekért és szenvedésért, de akkor is ijesztő volt egy "főgonoszt" ilyen közelségben érezni.

Ahogy nézem Malalát a könyv borítón csak most tudatosul bennem igazán, hogy öt évvel fiatalabb nálam, mégis a példaképem lett. A bátorsága és az elszántsága lenyűgöző, akárcsak a cél amiért küzd. Úgy gondolom minden embernek kellene, hogy legyen egy szívügye, egy eszme amit kiemelten fontosnak tart, amiért képes kiállni. Nekem ez, ahogy Malalának is, az oktatás. Persze én nem küzdök érte, és borzasztó nagyképű kijelentés lenne, ha azt mondanám, hogy én is így harcoltam volna, ha tőlem vonták volna meg a tanuláshoz való jogot, de úgy érzem én sem törődtem volna bele ebbe a helyzetbe. Mindig is a tudást, és a folyamatos tanulásra való hajlamot értékeltem a legtöbbre. Itt most természetesen nem történelmi évszámokra, kémiai képletekre, meg algebrára gondolok, hanem a tudásra úgy egészében. Úgy gondolom nem akkor segítünk igazán az embereknek, ha megsegítjük őket hanem, ha megtanítjuk őket arra hogyan segítsenek magukon. És a legnagyobb dolog, amit egy másik embernek adhatunk, ha megtanítjuk őt valamire.
Ezért tartom a legborzalmasabb dolognak, ha valakit tanulástól fosztanak, mert ezzel a fejlődéstől fosztják meg, attól hogy jobbá tehesse az életét, attól hogy céljai és álmai legyenek.

Szóval olvassátok el Malala történetét, érdemes.

9/10 (Szigorúan az írásnak, nem a történetnek.)

Végezetül pedig egy kis részlet a Nobel-díjas beszédéből (fenn You Tube-on az egész is, meg az is amit az ENSZ-nél tartott, csak azok elég hosszúak.