Karen Marie Moning: Iced (Tündérkrónikák 6.)

Mivel ez poszt a sorozat hatodik részéről szól, az előző öt részre spoilereket tarmalmaz!



Szerintem Moning valamilyen sötét mágiát űz, vagy eladta lelkét, vagy én nem tudom, de hihetetlen amit művel. Ha egy sorozat nagyon jól indul (és a Tündérkrónikák úgy indul, ha esetleg valaki nem tudná), akkor teljesen normális, hogy idővel kicsit ingadozik, vagy vissza esik a minősége a sokadik résznél, ha képes tartani a szintet, az már nagyon jó, de hogy mindegyik rész felülmúlja az előzőt? Na, ez már teljesen nonszensz. De igazából szerintem nem is erről van szó, hanem varászlat van a könyveken, amitől mindig azt fogod jobban élvezni, amelyik épp a kezedben van :D

Pedig egyébként nem vártam túl sokat ettől könyvtől, mert hát imádtam Mac narrációját (meg Barronst is kedveltem egy cseppecskét), Dani viszont hol ellenszenves, hol közömbös volt számomra. Meg hát mit keres egy 14 éves egy ilyen történetben? Mellékszereplőnek még oké, de főszereplőként? Sokáig nem is értettem Moning miért írta ilyen fiatalnak mi változott volna, ha mondjuk 19 éves lenne? (Sok minden.) De most már egyáltalán nem érzem nem ide valónak, sőt talán épp ettől lesz hiteles. Mert Moning nem szereti a snassz kényelmes megoldásokat, a valóvilágban is történnek borzalmas dolgok gyerekekkel, a világ egyes helyein már nyolc évesen fegyvert nyomnak kezükbe és besorozzák őket. Tehát Dani karaktere egyáltalán nem olyan valóságtól elrugaszkodott (legalábbis nem jobban, mint a regény többi része).



Ennek ellenére tényleg elég szkeptikus voltam ezzel résszel kapcsolatban, mert nem voltam biztos, hogy eltudom viselni Danit egy egész könyvön keresztül, de aztán elkezdtem, és jött a Moning varázslat, és Úristen, el nem tudom mondani mennyire imádtam ezt a könyvet! Imádtam Danit! De komolyan teljesen odáig vagyok érte, ebben a pillanatban megmerem kockáztatni, hogy még Macnél is jobban bírom (Ezt meg, hogy csináltad Moning? Mondd hogyan? Mac Scarlett után a kedvenc hősnőm volt!).  Ő a kedvenc szuperhősöm, az biztos!
Annyira közvetlen és lendületes volt a narrációja, mintha csak ott ült volna mellettem és úgy mesélt volna nekem lelkesen gesztikulálva. Meg az egész karakterében olyan szépen kirajzolódott a kettőssége. Egyrészt ott a nagyszájú beképzelt "én mindenkinél jobb vagyok" Dani, másrészt végig érezni lehetett rajta az elesettséget, és hogy mennyire szüksége lenne valakire. Egyrészt hitetlen bátor és komoly dolgokat tesz, másrészt annyira gyerek még.  Ott van például az a rész amikor bemasíroz Ryodan irodájába mert azt hiszi épp azt beszéli meg Jo-val, hogy ő milyen rossz volt már megint. Ez annyira naiv és gyermeki dolog volt tőle.

Az igazat megvallva kicsit zavarban érzem magam, hogy én mindig a női szereplőkkel vagyok elfoglalva nem pedig a szexi pasikkal, pedig még mintha az írónő is csak erre fókuszálna, és mindenféle ocsmány félmeztelen pasikat raknak a borítókra. De bevallom én az ügyesen megírt női karaktereket többre tartom, mert sokkal ritkábbak, és szerintem a szexi pasik is mellettük működnek jobban. Továbbá sosem sérteném meg sem Ryodant, sem Barronst azzal, hogy mindenféle lányos csacskaságot hordok össze róluk. Úgyhogy ennek kapcsán csak annyit írok, hogy jelenleg azért mondanám Barronst kedvencebbnek, mert neki könyvesboltja van.

Egyébként imádtam a történetet is (megpróbálom többet nem használni az imádtam szót, de nem ígérek semmit), jobban mint a Sinsar Dubhosat, talán mert nem volt annyira domináns. Inkább csak egy háttér volt, ami lehetőségeket adott a szereplőknek, hogy ide-oda menjenek, frappáns párbeszédeket folytassanak, és vicces helyzetekbe keveredjenek (és én épp azt szeretem ha teljesen a karaktereken van a hangsúly), nem érződött annyira súlyosnak.
Ami érthető, ha egyszer már vége a világnak akkor semmi sem tűnik olyan nagy horderejűnek. Abban bízok, hogy a további részekben sem akar Moning semmi nagy dolgot, és a lábadozásokra koncentrálunk, na meg a kilencekre.

Ez foglalkoztat leginkább az egész sztoriban, sokkal misztikusabbak és érdekesebbek, mint a hülye tündérek. Miért vannak pont kilencen? Lesz ennek valami jelentősége? Csak mert nem értem minek vannak ennyien, ha eddig csak három szólalt meg. De a legkíváncsibb a viszonyrendszerükre vagyok. Vajon van annak oka, hogy Barrons, aki elvileg a főnök, ennyire elkülönül a többiektől? Vagy Moning először kitalálta Barronst, a könyvesboltos pasit, aztán a jött a többi és véletlenül így alakult? Csak mert Ryodan sokkal főnökibb, mint Barrons. Az egész megjelenése, kisugárzása abszolút olyan mint egy vezetőé, mégis ő a béta, és akkor miért nála dekkol az összes többi? Azért mert muszáj, vagy egyszerűen egyiknek sincs annyi ambíciója, hogy nyisson egy szuper barkácsboltot?
Én ezekre a kérdésekre akarok választ, és nem kellenek nyomi tündérkirályok, királynők, meg gonosz könyvek.

Hogy ne legyen olyan tömény rajongás az egész, két negatívumot említenék meg (na jó, csak másfelet). Először Kat nézőpontja elég unalmasra sikeredett, szegény nagyon szürke Machez és Danihez képest, meg a történetszála is csak egy lemondó "ajj, hagyjuk már" sóhajtást váltott ki belőlem. Viszont rendkívül praktikus célokat szolgáltak az ő fejezetei, mert ezeknél tudtam nyugodtan lerakni a könyvet, anélkül hogy ne az járt volna folyton a fejemben, hogy mikor olvashatok már újra. Úgyhogy nem haragszom érte.

A másik pedig a vége, egész pontosan az utolsó két sor.
És akkor most beszéljünk egy kicsit a függővégekről. Többnyire nem szeretem őket, én azt szeretem ha érezem, hogy vége van egy könyvnek. Vannak nagyon jó függővégek, amik rázuhannak a fejedre, mint egy súlyos kőtömb és érzed, hogy valaminek vége van, és ott ülsz teljes sokkban mert nem tudod, hogyan tovább. Aztán ott vannak azok a függővégek, amiket nagyon utálok, és szerintem nem is igazi függővégek, mert nem tartoznak az adott részhez. Ez az amikor szépen rázárul a cselekmény, aztán a végéhez még hozzá írnak valamit, ami egy új történet szálat vezet be, és csak elcseszik a vége hangulatot. Itt a második történt, és nem örülök.

Végezetül pedig egy szó mint száz, tényleg teljesen magával ragadott ez a rész is, és komolyan sajnálom, hogy a következő kötet már nem lesz teljesen Danié (jó ebben is voltak más nézőpontok, de elenyészőek), remélem azért ő marad a domináns narrátor.
Nem rég volt szó Amadeánál a kabátkönyvekről (azok a könyvek, amikbe olyan jó beleburkolózni mint egy meleg kabátba), és az jutott eszembe, hogy nekem az Icedot egyáltalán nem ilyen érzés volt olvasni, hanem... Nos, nekem semmilyen frappáns kifejezés nem jut eszembe, de olyan élmény volt, mint mikor egy kisgyerek először jár vidámparkba, és lelkesen kapkodja a fejét jobbra-balra, ujjong és rohangál össze-vissza. Jó én nem rohangáltam (na jó, talán egy ici-picit, de shhh), de koromhoz méltatlan rajongást váltott ki belőlem.

A pontozással kicsit bajban vagyok, mindig megfogadom, hogy nagyon szigorú leszek, és amennyire lehet objektív, mert csak így van értelme, és tudom, hogy ez a könyv valójában messze van a tízestől, de tudod mit, haver? Átkozottul nem érdekel :)

10/10