Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről

Figyelmeztetés: Ez nem egy normális könyves poszt, inkább csak egy eszmefuttatás a regényről. Nem kifejezetten spoileres (igazából az sem derül ki belőle miről szól a könyv), de nem ajánlom az elolvasását, ha nem ismered a történetet.

"Hiszek abban, hogy normális szülőktől is születhetnek torzszülöttek szerte a világon. (...) És ha vannak fizikai torzszülöttek, miért ne születhetnék valaki lelki vagy szellemi monstrumnak? Arca és teste talán tökéletes, de mint ahogy egy rosszul sikerült gén vagy idétlen pete fizikai rendellenességet idézhet elő, úgy válhat valami hasonló folyamat következtében lelki nyomorékká."

/John Steinbeck: Édentől keletre/

Ezek a sorok nagyon megragadtak bennem John Steinbeck regényéből, és ezt a könyvet olvasva is ez az idézet volt az első ami eszembe jutott. Addig úgy gondoltam, hogy mindig vannak meghatározó okok, amik alakítják az embert. De Steinbeck komolyan elgondolkodtatott, mi van ha az emberi lélek nem is különbözik annyira a testtől? Ha születhetnek emberek fizikai, vagy szellemi betegségekkel miért ne születhetnének beteg lélekkel? Végtére is az újszülöttek nem csupán fehér lapok, amit a környezetük majd kedvére kiszínez. Nem lehet kiszámítani, hogy ki milyen körülmények között mennyit bír ki. Még ha van is egy jól látható ok, ami miatt valaki kifordul magából akkor is tudnánk mondani tíz másikat akik ugyanazt kibírták, és még tízet akik sokkal szörnyűbb körülményekből erőt kovácsoltak maguknak és a magasba törtek.
Szerintem nincs olyan, hogy eredendően gonosz. Vannak az emberek valamilyen hajlammal, valamivel, ami erőt ad nekik, és valamivel ami megtöri őket, és ezekre gyakorol hatást a környezet. Például kelhetnék és feküdhetnék minden nap zenével, valószínűleg elég jól megtanulnám akár egy lagziban is felléphetnék, de sosem lenne belőlem egy Mozart, én nem születtem olyan zenei hajlammal mint ő. Ugyanakkor ha Mozart fejét kiskorában mindennap beleverték volna egy zongorába valószínűleg sosem kezd el zenélni.
És akkor pusztán a nagy számok törvénye alapján valószínűnek tartom, hogy időnként születik egy-egy olyan gyerek, mint Kevin akinek a gonoszságra van hajlama és már pusztán a létezéstől megtörik.




Szóval Kevin. Az egyik legfélelmetesebb dolog a világon szembesülni azzal, hogy születhet egy ilyen gyereked, és nem tudsz tenni semmit ellene. Ez a legszörnyűbb az egészben, a tehetetlenség érzete. Ezért keresünk folyamatosan bűnbakot az ilyen esetekben, hogy felállíthassunk egy analógiát, leszűrhessük a tanúságot, és megnyugtassuk magunkat, hogy mi azt a hibát nem fogjuk elkövetni. De Kevin esetében nincs ilyen kapaszkodó.

"Mint ahogy születhetik egy gyermek kar nélkül, úgy világra jöhet valaki jóság és majdan kifejlődő lelkiismeret minden lehetősége nélkül. (...) de aki kar nélkül születik nem érzi annyira hiányát inkább csak amiatt szenved, hogy az emberek csodabogárnak tekintik. Miután sohasem volt karja, nem tudhatja mit nélkülöz. (...) Ha valaki lelkiismeret nélkül született, bizonyára kineveti azt, aki lelkifurdalást érez. Egy bűnöző szemében a becsületesség ostoba dolog. Ne felejtsük el, hogy a torzszülött csak egy változat, melynek szemében éppen az ő állapota a normális."

/szintén John Steinbeck: Édentől keletre/

Szerintem ez volt a baja Kevinnek is, nem értette a világot, hisz nem voltak érzései. Egy kar nélküli embert igencsak frusztrálna, ha úgy kezelnék, mintha két egészséges karja lenne, és ugyanígy frusztrálhatta Kevint, hogy normális viselkedést és érzelmeket várnak tőle, holott neki nincs ilyen. Félreértés ne essék eszem ágába sincs felmenteni Kevint a tettei alól. Egy gazda tökéletesen megérti miért öli meg egy farkas a bárányait, de teljes megértésében fogja agyonlőni a farkast, ha lehetősége lesz rá, én pont így értem meg Kevint. Csakhogy ő mégiscsak egy ember, nem lehet csak úgy agyonlőni, de még visszavinni sem, mondván, hogy nem működik.
Tehát nincs mit tenni, mostantól együtt kell élnem a tudattal, hogy X százalék esélye van annak, hogy a leendő gyerekem valamilyen fizikai betegséggel születik, X százalék hogy szellemi fogyatékos lesz, és X százalék, hogy egyszerűen nem lesz lelke. (De vigasztal a tudat, hogy X százalék esélye van annak is, hogy zseni lesz, és megoldja az olajválságot.) És nekem minden esetben fel kell nevelnem.

Akkor térjünk is át a szülőkre. Én nem mondanám Evát egyértelműen rossz anyának, azt se mondanám, hogy nem szerette a gyerekét, hisz fellelkesült minden olyan mozzanatra, amikor Kevin valamilyen érdeklődést mutatott. Keményen próbálkozott, de nem ment, mert ő olyannak látta Kevint amilyen az valójában volt. És nem ez az egyik legfontosabb egy szülőnél, hogy ismerje a saját gyerekét? És ha már ismered, hogy tudnál igazán szeretni olyasvalakit, mint Kevin?

Ha muszáj lenne megneveznem egy felelőst a történtekért (bár nem szeretnék), akkor az Franklin lenne. Olvasás közben párszor ökölbe szorult a kezem, és bizony minden alkalommal miatta. Ugyanakkor ha magamba nézek nem tartom kizártnak, hogy egy ilyen szituációban nem Franklin lennék-e. Mi ezt a történetet úgy kapjuk, hogy tudjuk mi lesz, mit fog elkövetni Kevin, és ez a gyerek minden mozzanatára rányomja a bélyeget. De ha nem tudnánk? Akkor nem zengne baljós zene Kevin minden tettekor, és nem lenne több egy fura különcnél, akit az anyja folyton vádol valamivel. Franklin csak egy boldog családot szeretett volna, és ragaszkodott ehhez a képhez, egy fiút akire büszke lehet, és jó kis apa-fia programokat. Megértem miért nem engedett ebből az illúzióból, megértem miért nem akarta igazán megismerni a fiát, és ragaszkodott inkább az álomfiúhoz, és az ő helyzetéből talán tényleg nem volt egyértelmű, hogy a kettő nem ugyanaz. Ugyanakkor mégis elbukott a szememben, mint ember és főleg mint férj. Az hogy ők nem egy boldog család tagadhatatlan volt, és ezt ő is látta, de mégsem tett semmit. Ült a álomképeivel és pufogott mert Eva nem úgy viselkedett, ahogy szerinte kellene, de nem próbálta megbeszélni a dolgot, nem próbált segíteni, vagy megérteni Eva problémáját, teljesen kompromisszum képtelen volt, míg Eva nagyon igyekezett helyrehozni a dolgokat.

De megint csak elbizonytalanodtam egy kicsit, kívülről nézve Franklin hibázott mert nem látta milyen a saját gyereke. Mégis nem az a normális, ha egy szülő elfogult a gyerekével? Van abban valami természetellenes, ahogy Eva kezelte Kevint már a születésétől fogva. Hogy tud egy anya ennyire elfogulatlanul, ennyire analitikusan nézni a gyerekére? Talán azért lehet így mert nem lelkes anyai ösztönök vezették a terhességbe, hanem inkább mint egy érdekes kísérlet tekintett rá.

Ami magát a regényt illeti, eléggé kifogott rajtam. Úgy értem nem találom a szavakat amikkel jellemezhetném. Minden jelző, ami eszembe jut bárgyú, elcsépelt, semmit mondó ehhez a könyvhöz képest. Mintha azt akarnád mondani, hogy az óriás nagy volt, nincs értelme. Az egyetlen jelző amivel illethetem az az őszinte, kíméletlenül őszinte. Nem tudom olvastam-e valaha hasonlót, Shriver stílusa nagyon lenyűgözött, teljesen sallang mentes, semmi hatásvadászat, semmi hangzatos romantikus kép, csak maga a pőre igazság, a csupasz érzelmek. És a szereplői is annyira élők voltak, néha tényleg emlékeztetnem kellett magam, hogy ők a valóságban nem léteznek.
Engem nem vágott úgy földhöz, mint ahogy másoknál olvastam, és biztos el fogom majd még olvasni, nekem inkább szép lassan bekúszott a bőröm alá, és tudom, hogy többé már nem szabadulok tőle, de nem bánom, még úgy sem, hogy lehet, hogy már sosem fogok ugyanúgy nézni a vízipisztollyal szaladgáló gyerekekre, vagy az íjászkodókra, vagy a Kevinekre.

Mindig látom magamban a történeteket, amiket olvasok, de vannak képek amik olyan élesen rajzolódnak ki előttem, mintha én magam is részese lennék. Ilyen volt az is amikor ott álltam Evával a tornácon, és a villanykapcsoló felé nyúlt, és én felsikoltottam, hogy 'Ne' és legszívesebben elrántottam volna a kezét (igazából itt lecsaptam a könyvet, és egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy mi lenne, ha én most szépen visszaraknám a polcra, és majd úgy tennék mintha elolvastam volna), de persze nem tudom, és felgyúlnak a fények... Ez a jelenet örökre bevésődött a fejembe.

De még csak a könyv műfaját sem tudnám igazán behatárolni. Témáját és írásmódját tekintve abszolút lehetne szépirodalmi, de ez a kifejezés túl giccses és pöffeszkedő ehhez a regényhez, ez annál jóval mélyebb, és erőteljesebb. Ez nem szép, ez komolyirodalom.

10/10