Lebilincselő, három generáción átívelő családregényPaj Ling gyönyörű, kínai édesapjától és fehérorosz anyjától örökölte különlegesen szép vonásait, ráadásul csodás lótusz lábai vannak és Jik-Munn jogot formál erre a pompás játékszerre…. Ám a fűszerfarm tulajdonosa talán bölcsebb döntést is hozhatott volna, minthogy újabb fiatal ágyast vásárol, ráadásul egy olyan leányt, akinek vágyai messze túlszárnyalják a társadalmi kötöttségeket, s merészségében és elbizakodottságában megtanult írni és olvasni.
Li-Sia – miután születésekor misztikus módon megmenekül a biztos haláltól – szépséges fiatal lánnyá cseperedve megtudja, hogy apja el akarja „köttetni” a lábát, mivel ez erősítené ékességét és emelné az árát, így a jövőben a lánya „ragyoghatna családjának dicsőségére, akár egy új érme”. Az öntudatos Li-Sia azonban sokkal merészebb terveket dédelget, és mindenáron ki akar törni a neki szánt sorsból…
Szju Szing szülei régi szolgálójának védő szárnyai alatt, titokban nevelkedik egy elrejtett helyen. Itt egy öreg mester irányításával megtanulja a lélek bölcsességeit és a harcművészetet. Fiatal lánnyá serdülve, eltökélten angol édesapja keresésére indul, akiről még nevelője mesélt neki gyermekkorában.
Néha igazán nem értem a fülszövegeket, az rendben, hogy azt mondják, hogy ez egy hú de izgalmas, csuda jó könyv, holott nem is. Vagyis nincs rendben, de mégse mondhatják, hogy ez egy tök átlagos, uncsi könyv. Azt is megértem, ha egy fülszöveg rosszul fogalmazza meg egy könyv lényegét, de például miért mondják azt, hogy ez egy három generációs családregény? Amikor csak kettő (és családregény részről is vitatkozhatnánk, de mindegy) Paj Lingről az első pár oldalon volt szó, ráadásul az is egy másik szereplő néző pontjában, ő maga lényegében nem is szerepelt. Persze, ez a történet szempontjából teljesen lényegtelen, csak elgondolkodtam rajta, hogy ezt miért csinálták.
A regény elsődleges célja, hogy bemutassa a nők kilátástalan helyzetét Kínában, ami végül is sikerült. A XX. században járunk (ezt azért emelem ki, mert könnyű elfeledkezni róla, inkább olyan sötét középkor érzése van az embernek, legalábbis az elején).
A történet Li-Sia születésével kezdődik, akire az apja nem tart igényt, ezért elragadja az anyjától, és elviszi, hogy elássa a gyömbérmezőn, ahol már öt újszülött lánya fekszik. Számomra ez volt a történet egyik legfelkavaróbb része, az hogy nőkkel adnak-vesznek, és semmibe veszik őket, nagyon szörnyű, de ez, hogy valaki csak úgy elássa a tulajdon gyermekét, mint valami döglött állatot ez annyira elborzasztó, és értelmetlenül kegyetlen. Egy módosabb családról van szó, 1906-ban, számos humánusabb módon megszabadulhatott volna a gyerekeitől (nem mintha bármikor vagy bármilyen körülmények között elfogadhatóbb lenne az ilyesmi).
Viszont ekkor nagyon különös dolog történik, az apa látni véli a rókatündért. Ez egy olyan démon, aki megszállja a halottakat, és bosszút áll az őket sérelmekért, vagy valami hasonló, már nem emlékszem pontosan. Az apa halálra rémül, és remélve, hogy még nem késő, és hogy még nem szállta meg a gyereket, életben hagyja. Ezután a rókatündér (olyan jól hangzik ez két szó együtt, olyan különleges) még egyszer megmenti a lány életét, és ez, mármint hogy lehet, hogy megszállta a rókatündér meghatározó lesz Li-Sia életében. Ezzel indokolják, hogy nem hajlandó beletörődni a sorsába, és képtelen a megalkuvásra.
A könyv egyik legjobb (de talán simán a legjobb) tulajdonsága, ez az egészet (vagyis csak az elejét) átható misztikus hangulat. A kínai hiedelmek és babonák amik átszövik a történetet, olyan erősen élnek az emberekben, hogy teljesen természetesnek hat, ha valaki meglát egy rókatündért a szántóföldön. Ezek a dolgok olyan gyönyörűen vannak leírva, ez a rókatündéres dolog is annyira szép, lehet hogy így leírva furcsának hangzik, mert én nem tudom olyan szépen elmondani, de ott nagyon jól volt megírva.
Szóval az eleje nagyszerű, felkavaró, de érdekes történet, nem szenvelgős, nem giccses. Li-Siát is nagyon szerettem, az az eltökélt szándéka, hogy ő megtanul írni és olvasni, pedig ez az ő helyzetében teljesen elképzelhetetlen, és a megalkuvás legkisebb szikrája is hiányzik belőle. Azt is szerettem, hogy bármilyen kilátástalan volt a helyzet, mindig volt valamibe kapaszkodnia, mindig volt vele legalább egy jó ember, bizonyságul, hogy nem csak gonoszok és meggyötörtek vannak a világban.
Aztán nem tudom mi történt, nem tudom olvastam-e már olyan regény amiben ilyen éles minőségbeli váltás van. A közepe táján az egész kezdett ellaposodni, nem egyszerűen nem történt semmi, eltűnt a hangulat, a párbeszédek életszerűtlenebbek lettek. A szereplők csak úgy voltak, és itt már inkább olyan szappanoperás szenvelgős stílus kezdett elő jönni. Pont az ellenkező hatást keltette, mint ahogy szerintem eredetileg akarta az író. Szinte már vártam, hogy jöjjön az a szörnyűség ami egyértelműen jönni fog, ez volt másik, hogy mindenki tudta mi fog történni, az olvasó, és a szereplők is (csak őket nem izgatta annyira mint kellett volna), szóval még a meglepetés ereje is elmaradt. De az első rész vége még így is szép volt, és azt reméltem, hogy majd a második részben helyre rázódik, de nem.
A második rész már Sziu-Szingről szól Li-Sia lányáról, de annyira elkülönül az előző résztől, hogy akár két különálló történetként is lehetne kezelni.
Az író ellőtte minden tudását az elején, lényegében elmeséli ugyanazt kétszer, csak más kimenetellel, persze, hoz új elemeket, és akadnak még érdekes részek, de olyan erőtlenül kavarog az egész történet, mintha ő is unná az egészet és nem tudna mit kezdeni vele. Szing karaktere is sokkal gyengébb mint Li-Siáé, mintha az ő halovány árnyéka lenne.
Aztán ott vannak azok szájbarágós kinyilatkoztatások Szingtől, hogy az embereket nem lehet megvásárolni, nem helyes így bánni a nőkkel stb., ami teljesen igaz, persze, de ezt magunktól is tudjuk, és nem kell erőltetett dialógusokba beírni, mert így inkább nevetségessé teszi a mondanivalót, mintsem erősítené.
És rá kellett jönnöm, hogy milyen egy síkúak a szereplők. Vagy nagyon gonoszak, vagy nagyon jók, közép út nincs, csak szélsőségek, és még ezen belül is egyformák, mintha rosszból és jóból csak egy fajta lenne.
Na, és a vége, az is olyan kis semmilyen.
Nagyon sajnálom, nem is értem, hogy egy ilyen szép kezdet után, hogy lehet így lerontani egy történetet egy könyvön belül.
5/10
A regény elsődleges célja, hogy bemutassa a nők kilátástalan helyzetét Kínában, ami végül is sikerült. A XX. században járunk (ezt azért emelem ki, mert könnyű elfeledkezni róla, inkább olyan sötét középkor érzése van az embernek, legalábbis az elején).
A történet Li-Sia születésével kezdődik, akire az apja nem tart igényt, ezért elragadja az anyjától, és elviszi, hogy elássa a gyömbérmezőn, ahol már öt újszülött lánya fekszik. Számomra ez volt a történet egyik legfelkavaróbb része, az hogy nőkkel adnak-vesznek, és semmibe veszik őket, nagyon szörnyű, de ez, hogy valaki csak úgy elássa a tulajdon gyermekét, mint valami döglött állatot ez annyira elborzasztó, és értelmetlenül kegyetlen. Egy módosabb családról van szó, 1906-ban, számos humánusabb módon megszabadulhatott volna a gyerekeitől (nem mintha bármikor vagy bármilyen körülmények között elfogadhatóbb lenne az ilyesmi).
Viszont ekkor nagyon különös dolog történik, az apa látni véli a rókatündért. Ez egy olyan démon, aki megszállja a halottakat, és bosszút áll az őket sérelmekért, vagy valami hasonló, már nem emlékszem pontosan. Az apa halálra rémül, és remélve, hogy még nem késő, és hogy még nem szállta meg a gyereket, életben hagyja. Ezután a rókatündér (olyan jól hangzik ez két szó együtt, olyan különleges) még egyszer megmenti a lány életét, és ez, mármint hogy lehet, hogy megszállta a rókatündér meghatározó lesz Li-Sia életében. Ezzel indokolják, hogy nem hajlandó beletörődni a sorsába, és képtelen a megalkuvásra.
A könyv egyik legjobb (de talán simán a legjobb) tulajdonsága, ez az egészet (vagyis csak az elejét) átható misztikus hangulat. A kínai hiedelmek és babonák amik átszövik a történetet, olyan erősen élnek az emberekben, hogy teljesen természetesnek hat, ha valaki meglát egy rókatündért a szántóföldön. Ezek a dolgok olyan gyönyörűen vannak leírva, ez a rókatündéres dolog is annyira szép, lehet hogy így leírva furcsának hangzik, mert én nem tudom olyan szépen elmondani, de ott nagyon jól volt megírva.
Szóval az eleje nagyszerű, felkavaró, de érdekes történet, nem szenvelgős, nem giccses. Li-Siát is nagyon szerettem, az az eltökélt szándéka, hogy ő megtanul írni és olvasni, pedig ez az ő helyzetében teljesen elképzelhetetlen, és a megalkuvás legkisebb szikrája is hiányzik belőle. Azt is szerettem, hogy bármilyen kilátástalan volt a helyzet, mindig volt valamibe kapaszkodnia, mindig volt vele legalább egy jó ember, bizonyságul, hogy nem csak gonoszok és meggyötörtek vannak a világban.
Aztán nem tudom mi történt, nem tudom olvastam-e már olyan regény amiben ilyen éles minőségbeli váltás van. A közepe táján az egész kezdett ellaposodni, nem egyszerűen nem történt semmi, eltűnt a hangulat, a párbeszédek életszerűtlenebbek lettek. A szereplők csak úgy voltak, és itt már inkább olyan szappanoperás szenvelgős stílus kezdett elő jönni. Pont az ellenkező hatást keltette, mint ahogy szerintem eredetileg akarta az író. Szinte már vártam, hogy jöjjön az a szörnyűség ami egyértelműen jönni fog, ez volt másik, hogy mindenki tudta mi fog történni, az olvasó, és a szereplők is (csak őket nem izgatta annyira mint kellett volna), szóval még a meglepetés ereje is elmaradt. De az első rész vége még így is szép volt, és azt reméltem, hogy majd a második részben helyre rázódik, de nem.
A második rész már Sziu-Szingről szól Li-Sia lányáról, de annyira elkülönül az előző résztől, hogy akár két különálló történetként is lehetne kezelni.
Az író ellőtte minden tudását az elején, lényegében elmeséli ugyanazt kétszer, csak más kimenetellel, persze, hoz új elemeket, és akadnak még érdekes részek, de olyan erőtlenül kavarog az egész történet, mintha ő is unná az egészet és nem tudna mit kezdeni vele. Szing karaktere is sokkal gyengébb mint Li-Siáé, mintha az ő halovány árnyéka lenne.
Aztán ott vannak azok szájbarágós kinyilatkoztatások Szingtől, hogy az embereket nem lehet megvásárolni, nem helyes így bánni a nőkkel stb., ami teljesen igaz, persze, de ezt magunktól is tudjuk, és nem kell erőltetett dialógusokba beírni, mert így inkább nevetségessé teszi a mondanivalót, mintsem erősítené.
És rá kellett jönnöm, hogy milyen egy síkúak a szereplők. Vagy nagyon gonoszak, vagy nagyon jók, közép út nincs, csak szélsőségek, és még ezen belül is egyformák, mintha rosszból és jóból csak egy fajta lenne.
Na, és a vége, az is olyan kis semmilyen.
Nagyon sajnálom, nem is értem, hogy egy ilyen szép kezdet után, hogy lehet így lerontani egy történetet egy könyvön belül.
5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése