Alma Katsu: Halhatatlan

Ez a könyv zseniális, ezt szeretném előre leszögezni, arra az esetre, ha véletlenül nem olvasnátok végig a posztod. Mert azt nem venném a lelkemre, ha abban a hitben maradnátok, hogy ez egy nyomasztó és beteges könyv.

Na, de akkor kezdjük az elején. Egy hideg téli éjszakán egy St. Andrew nevű kisvárosban, ahol Luke az éjszakai műszakját tölti a kórházban, minden sötét és hideg. Aztán be jön a képbe egy rejtélyes lány, és úgy ahogy van feje tetejére állítja Luke életét, lényegében azzal, hogy elmeséli neki a élete történetét.

Visszamegyünk az 1800-as évekbe és megismerkedünk Lanore-ral (a továbbiakban Lanny), és elvakult rajongásának tárgyával Jonathannel. Ez az egész történet alapja, Lanny szerelme (vagy inkább megszállottsága) a gyönyörű Jonathan iránt, aki nem viszonozza kellőképpen érzéseit.

Az elejét nagyon szerettem, a kisváros hangulatát (mindig szeretem a kisvárosi hangulatot a könyvekben, legyen akár aranyos anekdotikus, akár komor, itt az utóbbi), és bár nagyon utálom, mikor a szereplő csak úgy minden ok nélkül szerelmes lesz itt teljesen eltudtam fogadni. 

Sokat gondolkodtam Lanny-n néha eszembe jutott hogy lehet ilyen buta, de aztán rájöttem, hogy butasága leginkább abból fakadt, hogy rettentően naiv és hihetetlenül szeretetre éhes. Ezért nem látja Jonathan hibáit, és követ el mindent a szerelme érdekében. Ettől nem lesz szerethetőbb, de itt épp ez a lényeg, hogy nem a szokásos kedves, aranyos, szép fiús, veszélyes de szexi szereplőket kapjuk. Itt mindenki defektes egy kicsit (vagy nem is olyan kicsit), és senki sem szerethető.

Aztán színre lépett Adair és a dolgok jelentősen romlani kezdtek (Lanny számára, és számomra is). Tudtam, hogy nagyjából mire számítsak, és kissé szörnyülködve, de azért érdeklődéssel olvastam. Aztán miután megismertük Adair történetét (ami a harmadik idősíkja a könyvnek, az 1300-as évek Magyarországa), egyre kevésbé tetszett. Egyik szereplőt sem kedveltem meg egy kicsit sem (pedig az nekem nagyon fontos), Adairtől egyenesen undorodtam, és a történet sem érdekelt már. Rémesen nyomasztónak és betegesnek éreztem.. Ami számomra a legmegrendítőbb volt, az hogy milyen könnyű valakit megfosztani a szabad akaratától, és lerombolni az egész életét, néha csak egy kis apróságon múlik. Ez tette igazán nyomasztóvá a könyvet a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság szó szerint örökké. A könyvben nincs egy boldog pillanat sem,  mindenki olyan megkeseredett, és beteges dolgokat tesznek, sehol semmi remény vagy küzdés, csak szenvedés. Van egy féltucat őrült életunt halhatatlan, akik csak szenvednek magukban és kegyetlenkednek másokkal, nem kell ez nekem -gondoltam. Innentől csak szabadulni akartam a könyvtől, minél előbb kijutni ebből a nyomorult világból de aztán....

A vége felé,  történt valami ami megváltoztatta az egészet, nem egyszerűen jobb lett onnantól, hanem teljesen más megvilágításba helyezte, azt is ami előtte történt. Válasz kaptunk azokra a kérdésekre amiket fel sem tettünk, vagy ha mégis akkor nem tulajdonítottunk neki kellő jelentőséget. De tényleg, fantasztikus csavar volt. Főleg azért mert magyarázatot adott arra ami legjobban zavart az egészben, sokat tudnék még erről beszélni, meg elmondani miért tartom annyira zseniálisnak, de nem akarok még véletlenül sem utalni a végére.
Szóval nagyon jó volt, és így visszagondolva már tudom, hogy kellett a közepe is, pont úgy, ahogy volt, így volt tökéletes.

Összegezve nem egy mindennapi történet (azt még nem is írtam, hogy a szerkesztése is különleges, lényegében egy kört alkot a történet), tényleg komor, és súlyos témákat érint (viszont nincs benne semmi hatásvadászat), de néha kell ilyet is olvasni. És ha egyszer elkezdtétek, akkor mindenképp olvassátok végig.

7/10