A jó, a rossz, de leginkább ami a kettő között van

Ismét megihletett a Témázós csoport témája, ami nem más mint a negatív szereplők. Ez egy olyan dolog amiről akár könyvet is tudnék írni, szóval valószínűleg hosszú lesz, készüljetek elegendő élelemmel és itallal :)

1. A gonosz királynők azok a hercegnők akiket senki sem mentett meg. 2. Egy gonosztevő csak egy áldozat, akinek a története nem lett elmondva. 3. Minden tündérmesének szüksége van egy igazi régimódi gonosztevőre.

Először is mit értünk negatív karakter alatt, a rosszakat? És mi az, hogy rossz? Aki nem negatív, az evidensen pozitív? Tényleg? Mert én nem hiszem. Szerintem nagy hiba, hogy mindenáron jóra és rosszra akarják osztani a világot, pedig valójában nincs olyan, hogy valaki vegytisztán jó vagy rossz. Nincs olyan, hogy valakinek nincsenek érzései, ha elég mélyre ásunk mindenkinek lesz valami tragikus története, ami miatt olyan lett amilyen. Az a kis százalék pedig, aki tényleg nem érez semmit, mentálisan súlyosan sérült, és akkor felmerül a kérdés, hogy ő most rossz-e, vagy mivel beteg valójában nem tehet róla. Az emberek nagyon kis részét lehet bepakolni a jó vagy rossz dobozba.
Leírhatnám nektek szép hosszasan kifejtve, hogy miért is nem rosszak a Trónok harca Lannisterei (de nyugi nem fogom), de még ha meg is győzlek titeket, fönn marad a kérdés, hogy ha nem rosszak, akkor mik, mert hogy nem jók az is biztos.
A jó és a rossz nem konkrétan meghatározható fogalmak, mindenki a saját értékrendje szerint értelmezi ezeket. Rossz az, ami a sértést, vagy fenyegetést jelent ránk nézve (a létezésünkre, céljainkra, világképünkre).
De ez alapján nem lehet osztályozni a fikcionális karaktereket, hisz ők semmilyen szinten nem jelentenek fenyegetést ránk nézve mivel hogy nem léteznek (legföljebb az író sértheti meg általuk a világképünket, de erről majd később). Épp ezért teljesen máshogy is ítéljük meg őket.

Először is minden történet egy saját kis univerzumot alkot (akkor is, ha misztikum nélküli), saját erkölcsi rendszerrel. Egy történetre sosem érvényes a valóság minden szabálya. Példa: Sokszor a statiszták halála teljesen elveszteti a súlyát, túl gyakran történik következmény nélkül. Ezért ennek már inkább csak jelzés értéke van (figyi, én most nagyon gonosz vagyok). Ha komolyan vennénk az egész helynek, ahol a történet játszódik rég ki kellett volna halnia. Ennek következtében a statiszták halálát nem is tekintjük igazi bűnnek, csak eszközök akikkel az író az adott karakter erejét mutatja.
Ez az egyik oka, hogy szeretni tudjuk a negatív karaktereket, mert rájuk más szabályok érvényesek.

Másodszor, egyszer olvastam egy nagyon érdekes idézetet: Az író elkezdi a könyvet, az olvasó befejezi (vagy ami hasonló: soha senki nem olvasta még ugyanazt könyvet). Vagyis minden kitalált történet alakítható, az i-re a pontot végül a te érzéseid teszik fel, az ahogy te, hogy értelmezted, mit láttál benne, mit adott neked, ettől lesz a te sajátod. Így a kitalált szereplők fölött is te döntesz, akármit is látsz bennük az ott van. Én egy gyilkost látok, te egy esendő alakot, és egyikünk sem téved. Mert egy fikciót nem lehet félre ismerni, akármit társítasz hozzá, akármit mondott neked, akármilyen elszállt dolgot magyarázol bele, ha azt akkor úgy érezted akkor az úgy van. És nem kell egy karaktert teljes egészében elfogadnod kiválogathatod, azt ami tetszik és félre rakhatod azt ami nem.
Tehát senki sem lappangó pszichopata attól, hogy egy negatív karaktert szeret, nem azt szeretjük a karakterekben, ami rossz, hanem ami mindenek ellenére jó.

Épp ezért nem is kell azzal fáradnunk, hogy megmagyarázzuk, hogy miért nem rossz az adott karakter. Alapvetően nem is értem, hogy az emberi érzelmek megléte, vagy a tragikus sors miként zárná ki a gonoszságot. Ha valaki rossz dolgokat tesz, akkor tök mindegy hogyan érzi magát közben.
Mindezzel csupán arra akartam kilyukadni, hogy a szereplőket nem igen lehet az alapján csoportosítani, hogy jók vagy rosszak-e mert leginkább egyik sem, a hozzájuk való viszonyunk és az írói szándék szerinti csoportosítás sokkal hathatósabb módszer szerintem. De, akkor most végül is ki számít negatív karakternek? Az én fogalmaim szerint nemes egyszerűséggel az, aki a főhőssel, vagy velünk szemben helyezkedik el, és három csoportra oszthatók:

1. Az ál-negatívok
Ők valójában nem is azok, hisz pont azt teszik ami a dolguk. Direkt úgy vannak megírva, hogy bár az ellentétes oldalon állnak szimpátiát vagy legalább némi elismerést érezzünk irántuk. Van bennük valami olyan tulajdonság, ami meg fog bennünket. Erősek, viccesek, karizmatikusak,stílusosak, intelligensek, mindig feltalálják magukat, tragikusak, esendőek, magányosak, elveszettek. Van valamijük amit irigylünk, vagy átérzünk. Vagy a történetre gyakorolt hatásuk nagyon erős, tehát félelmetesek és izgalmassá teszik a sztorit.
Akkor van baj, írói részről, ha teljesen ellopják a showt. Az a főhősök kudarcát jelenti, mert egy igazán jó író a pozitív karakterekkel tartja fenn a történetet, őket teszi pótolhatatlanná. Hiszen a negatív karaktereknek végül bukniuk kell (vagy pozitívvá lesznek vagy bűnhődnek).
Ott vannak például a Tündérkrónikák sorozatban Barronsék (ők egyértelműen pozitív karakterek, a főhőst védik, a jó ügy érdekében tesznek, és a nehéz természetüket leszámítva, nem tettek semmi borzalmasat, legalábbis eddig nem tudunk róla, mert az hogy mit beszélnek nem számít), akik mellett a negatív karakterek labdába se rúghatnak, én még csak a "főgonosz" nevére sem emlékszem, egyáltalán volt neki? Épp azért működnek ők ilyen jól, mert nem egy eszményi hőst testesítenek meg, ahogy egyébként Mac és Dani sem. A pozitív szereplőket ugyanúgy árnyalni kell, mint a negatívakat, mert ez az árnyaltság teszi igazán jóvá a karaktereket.

Az én egyik legkedvencebb gonoszom Katherine Pierce a Vámpírnaplókból. A sorozatot már rég megutáltam, már nem is nézem, de őt változatlanul egy nagyon jól összerakott karakternek tartom. Egyrészt szerettem benne, hogy mindig uralta a teret, volt stílusa, vele mindig számolni kellett, valamilyen szinten még a főgonoszoknál is nagyobb veszélyt jelentett (és mindig gyönyörű volt a haja). De legfőképpen egy igazi túlélő volt, akármilyen nyomorult helyzetbe került mindig felül emelkedett rajta, és kitudta hozni belőle a legjobbat. Az ereje és a kitartása dicséretes, az hogy egy önző könyörtelen ribanc volt, már kevésbé.
Ugyanakkor ezek a karakterek minden menőségük/szerethetőségük ellenére intő jelek is. Hiába látszanak felszabadultnak attól, hogy kivonták magukat a szabályok alól, valójában mind elcseszettek. Katherine hiába él túl mindent a magány felemészti. Callisto Xena nemezise hiába teljesíti be a bosszúját, a várva várt felszabadító érzés elmarad, hiába nyert akkor, mert már rég elveszített mindent. És ez áll az összes ilyen karakterre, mind vesztesek, hacsak nem képesek változtatni. Viszont, ha mi felismerjük, hogy hol rontották el, akkor akár tanulhatunk is tőlük.

Nem érdemlem meg, hogy szeressenek.

2. A tényleg elfuseráltak
Ők azok akiket az írók pozitív karaktereknek szánnak, de nálunk mégis kicsapják a biztosítékot. Ők a legrosszabbak mind közül, hisz tényleg "bántanak" minket, azáltal, hogy az író pozitívnak tartja őket megsérti a világlépünket. Az ilyen szereplős történeteket utáljuk, rossz könyv, rossz író.
Nekem aki abszolút ilyen volt az Nell Kate Morton Elfeledett kert című könyvéből. Hátat fordított az egész családjának, akik őszintén szerették, szakított az igaz szerelmével csak mert megtudta, hogy örökbe fogadták, és elvonult sajnáltatni magát. Ááá, még most vicsorgok és ökölbe szorul a kezem, ha eszembe jut, soha szereplőt nem vetettem meg úgy, mint őt.
De ide sorolom Bella Swant is, és ha már szóba került akkor Elenát a Vámpírnaplókból (és hogy visszautaljak az előzőekhez, valószínűleg nem szerettem volna annyira Katherine-t, ha Elena nem irritált volna).

3. Akik aztán tényleg...
... annyira rosszak, hogy még normális kategória nevet sem sikerült kitalálnom nekik :) Az író negatívnak szánta őket, és mi annak is érezzük. Az első kategóriával szemben ők igazi ellenszenvet váltanak ki bennünk. Irritálnak minket, megvetjük őket, kicsinyesek és gyengék, nem látunk bennük semmi érdekeset. És mindenekfelett felidéznek bennünk valami valódit.  Olyan negatív hatásokat, amit a valóéletben is tapasztalunk, ők a mindennapjaink gonoszai. A felettes akivel szemben tehetetlenek vagyunk és ki vagyunk téve az alattomos játszmáinak (Umbridge a Harry Potterből), a barát aki kihasznál minket, aztán amikor talál egy jobbat cserben hagy (Féregfark szintén Harry Potter). Nekik általában nincs is eredet történetük, de ha lenne se hatna meg minket, mert olyan tulajdonságokat viselnek magukon, amiket nem tudunk elviselni.





A lényeg szerintem, hogy mindenki másképp látja az adott karaktert, más-más tulajdonságait helyezi előtérbe. Valószínűleg sokaknak Katherine már a 3. kategória, vagy Barronsék a 2., mert a negatív tulajdonságaik erősebben hatottak, mint az ami értékelhető bennük.
Egy utolsó példa:
Ha mondjuk egy nő olyan közegben mozgott ahol elnyomták, nem hagyták érvényesülni, vagy esetleg súlyosan megfosztották a szabad akaratától nagy valószínűséggel nem fogja értékelni a nagyon domináns pasikat a könyvekben. Ellenben egy olyan nő, aki erős védelemre/támaszra vágyik, vagy tényleg nem tudja mit akar (vagy csak nem meri fel vállalni), az ezeknek a férfiaknak a jó oldalát fogja látni.

Vége, köszönöm, hogy elolvastátok :)

Többiek:
PuPilla, Nima, Miamona, Bea, Szee, tigi