Kathryn Stockett: A Segítség

Ez a regény Mississippi állam egyik kis városkájába kalauzol minket, ahol néhány tiszteletreméltó fehér hölggyel és az ő fekete cselédjeikkel ismerkedhetünk meg (meg Skeeterrel, sőt elsősorban vele), mindezt az 1960-as években, ami több szempontból is nagyon érdekes időszak, jelen esetünkben azért mert ekkor kezdett enyhülni a szegregáció Amerikában.

Mindig is nagyon szerettem az amerikai dél világát, ezen belül is a feketék történetét is nagyon fontos és érdekes témának tartom. Ilyen könyvekkel még sosem nyúltam mellé. Szeretem  a különleges dél köré szövődő idillikus hangulatot, és ugyanígy vagyok a húsba vágó realizmussal, ami ennek a világnak a sötét oldalát tárja elénk. Így szinte mindegy is mit kapok egy komoly korrajzot, vagy egy kedves kis szívmelengető történetet.

 De ez egyik sem volt. Ez a regény olyan mintha valaki a kedvenc témádról beszélne, de szörnyen monoton és színtelen hangon (hehe, ez az, ha csak egy szóval jellemezhetném ezt a könyvet akkor az a színtelen lenne). 

Kezdjük a leglényegtelenebb dologgal, amin könnyen túl is tettem volna magam. A könyvek számos erősséggel bírnak, de még ők se jók mindenre, például a különböző dialektusok érzékeltetésére. Itt valamilyen rejtélyes oknál fogva az írónő érzékeltetni akarta a fekete szereplőknél az akcentust, nem csupán a dialógusokban hanem a leíró szövegben is. Ez egyrészt zavaróan rossz helyesírású szöveget jelentett, de fő problémám az, hogy legjobb tudomásom szerint a feketéknek nincs külön akcentusuk. Van az angol nyelv és annak számos dialektusa, többek közt az amerikai északi és déli akcentus. Tehát egy szereplő sem beszélhetett (vagyis inkább írhatott) volna az írott nyelvi szabályok szerint, hisz nekik is van akcentusuk (mindenkinek van, senki nem beszél 100%-osan az írott nyelv szerint, ezért hülyeség így írni egy könyvet). Szóval akkor mi végre beszéltek a fehér szereplők teljesen helyesen, és a feketék helytelenül? Miért nem volt érzékeltetve az északi és a déli akcentus különbsége? És még azt sem mondhatjuk, hogy annyira szegény és műveletlen emberekről van szó. Mindkét fekete cseléd tanult, iskolát végzett és kislány koruk óta módos fehér hölgyek között szolgálnak, az egyikük ráadásul még könyvmoly is. Aztán ott van Miss Celia, aki egy nagyon szegény tősgyökeres paraszti családból származik. Legalább olyan rondán, de igazából még rondábban kellene beszélnie, mint a két cselédnek, mégis hibátlanul beszél. Szóval nem értem mit akart ezzel az írónő, főleg, hogy az égadta világon semmilyen jelentősége nem volt a történetben. Hiába töprengtem ezen, nem tudtam rájönni mi indokolta ezt a megkülönböztetést, ha valaki esetleg tudja kérem ne tartsa magában.

Továbbá ha jobban belegondolok a regény alapja is teljesen irracionális. Skeeter, aki egy lány és egyben a főhős (valamint nagyon fontos tudni róla, hogy ronda a haja, és túl magas) miután elmondták neki, hogy mit kezdjen az életével ellopja egy halott néger fiú ötletét, és aztán könyvet írat belőle a halott fiú anyjával kitalálja, hogy könyvet fog írni a cseléd munkáról a cselédek szemszögéből. Nyilvánvalóan ennek nem örülnének annyira a cselédek alkalmazói, ezt a problémát úgy küszöbölnék ki, hogy megváltoztatják a neveket, és ennyi. Én elhiszem, hogy ezek a tiszteletreméltó fehér hölgyek nem különösebben okosak, de azért na. Nekem nem tűnik túl logikusnak, hogy olvassák a történeteket és azt gondolják, hogy nahát ez a szereplő tisztára olyan mint én, és ugyanazok a dolgok történnek vele, és a cselédje is olyan mint az enyém, az előző történetet pedig, mintha csak a szomszédról írták volna, de biztos nem rólunk szól, hisz más a nevük, és különben is egy kitalált városban játszódik. Nem akarok spoilerek belemenni, de szereplők butasága egyszerűen megdöbbentő. És akkor ott vannak még a kis apró "rejtélyek", ami közül pár igazán izgalmasnak ígérkezett, de azt kívántam bár ne is kaptunk volna választ rájuk annyira nevetségesek voltak. Mármint szó szerint, egy vígjátékban talán megállták volna a helyüket, de itt ormótlanul furcsán hatottak.

Eh, szóval úgy teljes egészében nagyon semmilyen volt az egész. Soha nem gondoltam volna, hogy fel lehet dolgozni ezt a témát ilyen érdektelenül. Végig úgy éreztem mintha folyton elsikkadna a lényeg felett. Ott vannak az igazán fontos és lényeges események a könyvben, de csak említés szintjén, csak úgy mellékesen. Mintha egy nagy asztaltársaság szélén ülnél, és hallod a túlsó vég beszéd foszlányait, és azt kívánod bár te is ott ülhetnél, mert az a beszélgetés sokkal érdekesebb, mint a melletted zajló össze-vissza locsogás. Gyilkosságok? Bántalmazás? Szexuális zaklatás? Megalázás? Kihipózott kezek? Súlyosan megsérült kisfiú, akit nem kezelhetnek színes kórházban hiába van közelebb? Igen ezek a dolgok vannak, nagyon szomorú, de beszéljünk inkább arról, hogy milyen béna már megint Skeeter haja.

Összességében nem volt ez a könyv bűn rossz. Hibái nem voltak vérlázítóan felháborítóak, az írásmód sem volt igazán béna, és végül is Skeeter hajával sem foglalkozott abnormálisan sokat, csak megragadt bennem. Talán ezért is esett olyan nehezemre megírni ezt a posztot, mert ez nem olyan történet, ami annyira feldühíti az embert, hogy élvezettel cincálja szét. Egyszerűen csak nem sikerült jól, mintha Stockett azelőtt kezdett volna beszélni, hogy igazán átgondolta volna mit is akar mondani valójában.
Egy középszerű könyv, egy kis morgolódással.

4/10

U.i.: Egy érdekesség a végére egy Abilene Cooper nevű nő beperelte az írónőt, mert szerinte egy az egyben róla írta Aibleen karakterét (biztos azért tűnt fel neki, mert nem változtatta meg elég jól a nevét). Szerintem ez tekintve, hogy miről szól a könyv, különösen vicces.