Kedvenc karácsonyi történeteim

Mondanám, hogy a karácsony kedvenc ünnepem, de valójában ez számomra az egyetlen ünnep. Vagyis ez az egyetlen időszaka az évnek, amit képes vagyok ünnepként megélni, húsvét, szilveszter csupáncsak napok, a születésnapomat pedig kifejezetten utálom. De a karácsony, sőt az egész december, mindig különleges, átjárja valami semmi máshoz nem fogható hangulat, amit ha nem is élek át mindig teljes szívvel, mindig elgyönyörködtet, remélem sosem fogok kinőni ebből, és nyolcvan évesen is áhítattal fogom bámulni a kivilágított házakat, és szándékosan hosszabb úton megyek csakhogy többet lássak belőlük, és még az utolsó pillanatban is fehér karácsonyban fogok reménykedni.

De nem is erről akartam írni, hanem a kedvenc karácsonyi történeteimről, csak ahogy neki ültem a dolognak rájöttem, hogy nincs belőlük túl sok. Bármilyen megátalkodott módon rajongok a karácsonyért, az ilyen történetekkel kissé hadilábon állok. Egy ideje a karácsonyi film nézés mindig kimarad nekem az ünnepekből. Az olyan gyerekkori kedvenceket mint a Reszkessetek betörők, vagy Télapu, már nem is tudom mikor láttam utoljára. Ráadásul van egy csomó elmaradásom a klasszikusok terén. A legsúlyosabb Az élet csodaszép és a Karácsonyi lidércnyomás évek óta tervezem a megnézésüket, de valahogy mindig elmaradnak.

Na de azért akad egy-két kedvencem, szám szerint kettő:
Az egyik egy film, az Igazából szerelem. Éreztetek már úgy egy történettel kapcsolatban, mintha ezt valaki direkt nektek készítette volna? Mert én így voltam ez a filmmel a lehető legjobbkor talált meg, az első filmkockától az utolsóig mindent szeretek benne. Épp ezért nem is nagyon tudnék róla többet mondani.

A másik egy könyv, Charles Dickenstől a Karácsonyi ének (hmm, mintha ezt már említettem volna :D). Oké, bevallom az egész posztot azért írom, hogy harmadszorra is leírhassam, hogy mennyire szeretem ezt a történetet (meg hogy majd boldog karácsonyt kívánjak a végén). Immár harmadik éve ezt olvasom karácsonykor, na jó idén hangos könyvben hallgattam meg, de nem tudom megunni. Számomra ez A Karácsonyi Történet, így csupa nagy betűvel. Az ezernyi történet közül ez fogalmazza meg legjobban, mit jelent számomra ez az ünnep. Szerintem ha meghalok én is a karácsony egyik szelleme leszek :)

Talán azért szeretem annyira ezt a két történetet mert ezek tényleg arról szólnak ami a karácsony maga, nem télapóról, rénszarvasokról, vagy ajándékokról, hanem emberekről és szeretetről némi nosztalgikus szentimentalizmussal fűszerezve.

Ez most csak egy ilyen kis röpke poszt lett, és most kérlek, meséljetek nekem ti. Nektek mik a kedvenc karácsonyi történeteitek?

És végezetül pedig szeretnék Nagyon Boldog Karácsonyt Kívánni Minden Kedves Olvasómnak (meg a kedvetleneknek, sőt még a kifejezetten rosszindulatúaknak is)! 

Ajánlás a Karácsonyi énekből

Karen Marie Moning: Iced (Tündérkrónikák 6.)

Mivel ez poszt a sorozat hatodik részéről szól, az előző öt részre spoilereket tarmalmaz!



Szerintem Moning valamilyen sötét mágiát űz, vagy eladta lelkét, vagy én nem tudom, de hihetetlen amit művel. Ha egy sorozat nagyon jól indul (és a Tündérkrónikák úgy indul, ha esetleg valaki nem tudná), akkor teljesen normális, hogy idővel kicsit ingadozik, vagy vissza esik a minősége a sokadik résznél, ha képes tartani a szintet, az már nagyon jó, de hogy mindegyik rész felülmúlja az előzőt? Na, ez már teljesen nonszensz. De igazából szerintem nem is erről van szó, hanem varászlat van a könyveken, amitől mindig azt fogod jobban élvezni, amelyik épp a kezedben van :D

Pedig egyébként nem vártam túl sokat ettől könyvtől, mert hát imádtam Mac narrációját (meg Barronst is kedveltem egy cseppecskét), Dani viszont hol ellenszenves, hol közömbös volt számomra. Meg hát mit keres egy 14 éves egy ilyen történetben? Mellékszereplőnek még oké, de főszereplőként? Sokáig nem is értettem Moning miért írta ilyen fiatalnak mi változott volna, ha mondjuk 19 éves lenne? (Sok minden.) De most már egyáltalán nem érzem nem ide valónak, sőt talán épp ettől lesz hiteles. Mert Moning nem szereti a snassz kényelmes megoldásokat, a valóvilágban is történnek borzalmas dolgok gyerekekkel, a világ egyes helyein már nyolc évesen fegyvert nyomnak kezükbe és besorozzák őket. Tehát Dani karaktere egyáltalán nem olyan valóságtól elrugaszkodott (legalábbis nem jobban, mint a regény többi része).

Széljegyzetek #1 Csalódások

Azt hiszem ideje belátni, hogy az idei év nem a szuper könyvek évada lesz. Persze olvastam jókat is, főleg az év elején, de az utóbbi időben túl sok középszerűség (vagy még annál is rosszabb) került a kezembe. Ez végül is nem baj, nem olvashat az ember mindig csupa jót, de azért remélem akadt még egy-két igazán nekem való olvasmány a kezembe idén. Viszont, az az igazság, hogy semmi kedvem sincs emiatt bosszankodni, és negatív posztokat gyártani, most túl békés lelkiállapotban vagyok ehhez. Szóval inkább letudom őket röviden, egy bejegyzésben. (Bár, mivel csupa köztiszteletben álló darab, lehet jobb lenne, ha nem egyszerre zúdítanám rá az emberekre, hogy én ezeket mennyire utáltam).

Ben Aaronovitch: London folyói

Ezt már nagyon régen olvastam, még valamikor nyáron. A Kraken és Sosehol után úgy gondoltam, hogy az a könyv, ami egy mágikus Londonban játszódik rossz nem lehet. Valamilyen szinten igazam is volt, mert ennek a mágikus Londonnak köszönhetően tudtam befejezni ezt a regényt.
Szerintem, ha Albert Camus a Közöny című könyvét urban fantasynak írta volna meg pontosan így nézne ki. Ez a gondolat annyira befészkelte magát a fejembe, hogy utána is néztem nincs-e valamilyen kapcsolat a két író között (nincs). Nem rémlik, hogy egy darab érzelem leírás is lett volna a könyvben. A főhős zavarba ejtő közönnyel szemlél mindent, pedig igazán nem mindennapi dolgok történnek körülötte.
Olyan szürke és száraz volt az egész, nincs semmilyen kimagasló hibája, de erénye sem. Végül azért nem írtam róla posztot, mert nem éreztem említésre méltónak. Ha nem lenne a blog, és nem jegyezném fel az olvasásaimat valószínűleg már el is felejtettem volna, hogy olvastam. 3/10

Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről

Figyelmeztetés: Ez nem egy normális könyves poszt, inkább csak egy eszmefuttatás a regényről. Nem kifejezetten spoileres (igazából az sem derül ki belőle miről szól a könyv), de nem ajánlom az elolvasását, ha nem ismered a történetet.

"Hiszek abban, hogy normális szülőktől is születhetnek torzszülöttek szerte a világon. (...) És ha vannak fizikai torzszülöttek, miért ne születhetnék valaki lelki vagy szellemi monstrumnak? Arca és teste talán tökéletes, de mint ahogy egy rosszul sikerült gén vagy idétlen pete fizikai rendellenességet idézhet elő, úgy válhat valami hasonló folyamat következtében lelki nyomorékká."

/John Steinbeck: Édentől keletre/

Ezek a sorok nagyon megragadtak bennem John Steinbeck regényéből, és ezt a könyvet olvasva is ez az idézet volt az első ami eszembe jutott. Addig úgy gondoltam, hogy mindig vannak meghatározó okok, amik alakítják az embert. De Steinbeck komolyan elgondolkodtatott, mi van ha az emberi lélek nem is különbözik annyira a testtől? Ha születhetnek emberek fizikai, vagy szellemi betegségekkel miért ne születhetnének beteg lélekkel? Végtére is az újszülöttek nem csupán fehér lapok, amit a környezetük majd kedvére kiszínez. Nem lehet kiszámítani, hogy ki milyen körülmények között mennyit bír ki. Még ha van is egy jól látható ok, ami miatt valaki kifordul magából akkor is tudnánk mondani tíz másikat akik ugyanazt kibírták, és még tízet akik sokkal szörnyűbb körülményekből erőt kovácsoltak maguknak és a magasba törtek.
Szerintem nincs olyan, hogy eredendően gonosz. Vannak az emberek valamilyen hajlammal, valamivel, ami erőt ad nekik, és valamivel ami megtöri őket, és ezekre gyakorol hatást a környezet. Például kelhetnék és feküdhetnék minden nap zenével, valószínűleg elég jól megtanulnám akár egy lagziban is felléphetnék, de sosem lenne belőlem egy Mozart, én nem születtem olyan zenei hajlammal mint ő. Ugyanakkor ha Mozart fejét kiskorában mindennap beleverték volna egy zongorába valószínűleg sosem kezd el zenélni.
És akkor pusztán a nagy számok törvénye alapján valószínűnek tartom, hogy időnként születik egy-egy olyan gyerek, mint Kevin akinek a gonoszságra van hajlama és már pusztán a létezéstől megtörik.

Szerzemények augusztusban

Az Alexandra nagy nyári akciója az utolsó általam számon tartott könyves esemény (mert hiába virtuális, az amikor egy csomó könyvet drasztikusan leáraznak, igenis könyves eseménynek minősül). Ez egyrészt azt jelenti, hogy nem szegtem meg vele az év elején kitalált könyvembargómat, ami szerint csak könyves eseményeken vehetek könyveket, másrészt pedig azt, hogy ebben az évben (ha csak nem történik valami nagyon különleges dolog) már nem veszek több könyvet (ezt fontosnak érzem kihangsúlyozni).

Szóval az Alexandra nagy nyári akciója: lelkesen böngésztem át az leárazott könyvek listáját, és végül összeállítottam a magam kis kívánságlistáját, amiből úgy terveztem, hogy majd leszűkítek, mert hát mégsem rendelhetem meg mindet. Aztán mindenféle közbenjárások végett, úgy alakult, hogy mégiscsak a kosaramba került az összes. Amit így utólag már végképp nem bánok, mert valószínűleg nem csak ebben az évben, hanem egy jó darabig nem lesz lehetőségem csak úgy halmozni a könyveket, úgyhogy igen nagy megelégedéssel tölt el a meglévő olvasnivalóim látványa.

A lényeg: kilenc könyvet szereztem be ebben a hónapban.

Én is dühöngök egy kicsit

A múlt héten egy újabb körbe poszt téma látott nap világot, amihez most némi fázis késéssel én is csatlakozom. A téma, hogy mi dühít fel minket a könyvekben. Először nem is akartam erről írni, mert épp ekkor sikerült megint valami hülyeségbe botlanom a neten, és a bejegyzésem valószínűleg annyiból állt volna, hogy nagy betűkkel kiírom, hogy engem a könyvek nem dühítenek, engem az emberek dühítenek, és ezért olvasok inkább könyveket. :D
De persze ez nem igaz, nagyon feltudom húzni magam a könyveken is, és minél többet gondolkodom ezen a témán annál több minden jut eszembe (és egyre mérgesebb leszek).

Először is van két is apróság, amit nem olvastam senki másnál, úgyhogy szomorúan meg kellett állapítanom, hogy ezek az én saját kis hülyeségeim.
Az egyik, hogy nem szeretem, ha egy könyv jelen időben van írva (vagyis például mondom van, mondtam helyett). Nem tudnám megmagyarázni, hogy ez engem miért zavar, de sokáig rettenően irritált, és nem is voltam hajlandó ilyen könyvet olvasni. Egészen addig amíg Meg Cabot nem írt így egy könyvet, akkor rájöttem, hogy ha kellőképpen bele tudok merülni a történetbe, akkor nem is tűnik fel annyira, főleg ha elég gyorsan olvasok.

Másik nem is igazán bosszúság, csak nem rég gondolkodtam el rajta. A kemény táblás könyvek védőborítóinak mi a funkciójuk? Mert a védőborítók összegyűrődnek, szétszakadnak, megkopnak, olvasás közben elcsúsznak, ha félre rakjuk őket elkallódnak (és teljesen fölöslegessé válnak). Szóval ez az egyébként igen sebezhető papírlap pontosan mitől és hogyan védi meg a kemény táblás könyveket?

De ezek valójában jelentéktelen dolgok, egy könyvet sem rakok félre ezen okokból. Mi az ami igazán feldühít, ha könyvekről van szó? A nyilvánvalón kívül, mert őszintén kit nem bosszantanak a ronda borítók, a hülye fülszövegek, az igénytelen szöveggondozás, a béna fordítás, vagy a szimplán rosszul megírt könyvek?

A komfortzónám távoli határai

Tegnap egy csomó bejegyzés fogadott a komfortzónákról, és műfaji kalandozásokról, például Zenkáé, Nimáé, Pupilláé, csak hogy párat megemlítsek. Mint kiderült ez egy új kezdeményezés, hogy feldobnak valamilyen témát, és mindenki megírja róla gondolatait. Ez a mostani téma bennem is számos gondolatot elindított, és nagy érdeklődéssel olvastam a többiek posztjait, úgy éreztem, ha lenne még egyszer ennyi azokat is szívesen olvasnám, így hát bátorkodtam én is írni egyet :D

Mivel már több mint egy órája szenvedek a felvezetés megfogalmazásával, inkább belevágok a közepébe. Engem mindig is rengeteg minden érdekelt, alapvetően kíváncsi és kutakodó személy vagyok, és sosem tudtam elköteleződni egy téma iránt. Így hát hangulatomtól függően bármilyen olvasnivalóban tudok találni valami érdekeset. Szó szerint bármiben, gyakran elolvasom a tejes dobozok hátulját az utolsó szóig, és olyan is volt már, hogy felcsaptam valahol az Idegen szavak szótárát, és azt olvasgattam pusztán szórakozásból (igen, én egy ilyen fura lány vagyok).

Szóval arra jöttem rá, hogy nekem az okoz némi problémát, hogy a komfortzónámat behatároljam. Valahogy úgy vagyok a könyvekkel, mint Gombóc Artúr a csokoládéval.

Szeretem a misztikusat, a rejtélyeset, a régi házasat, a családról szólósat, a visszaemlékezőset, a sok évet felölelőset, a kisvárososat, az ismeretterjesztőset, az útleírásosat, a komolyat, a vidámat, a bájosan idillit, a húsba vágóan reálisat, a különböző kultúrákat bemutatót, a könnyedet, az elgondolkodtatót, a történelmit, az intrikásat, a társadalom kritikásat, a szatirikusat, a szimbolikusat, a meséset, a boszorkányosat, a szellemeset, a pszichológiásat, az egy közösséget bemutatósat, a jellemfejlődésest, a több szálon futósat, a bonyolultat, a valamilyen mitológiásat, az utálatból szerelmeset, a barátokból szerelmeset, az elvontat, az abszurdat, az egyszerűt...

Kathryn Stockett: A Segítség

Ez a regény Mississippi állam egyik kis városkájába kalauzol minket, ahol néhány tiszteletreméltó fehér hölggyel és az ő fekete cselédjeikkel ismerkedhetünk meg (meg Skeeterrel, sőt elsősorban vele), mindezt az 1960-as években, ami több szempontból is nagyon érdekes időszak, jelen esetünkben azért mert ekkor kezdett enyhülni a szegregáció Amerikában.

Mindig is nagyon szerettem az amerikai dél világát, ezen belül is a feketék történetét is nagyon fontos és érdekes témának tartom. Ilyen könyvekkel még sosem nyúltam mellé. Szeretem  a különleges dél köré szövődő idillikus hangulatot, és ugyanígy vagyok a húsba vágó realizmussal, ami ennek a világnak a sötét oldalát tárja elénk. Így szinte mindegy is mit kapok egy komoly korrajzot, vagy egy kedves kis szívmelengető történetet.

 De ez egyik sem volt. Ez a regény olyan mintha valaki a kedvenc témádról beszélne, de szörnyen monoton és színtelen hangon (hehe, ez az, ha csak egy szóval jellemezhetném ezt a könyvet akkor az a színtelen lenne). 

Egy megkésett beszámoló és egy újabb könyves zárás

Mindenek előtt egy kis személyes: Vége van a vizsgáimnak! Sikeresen letettem a záróvizsgáimat (és meglepően jó értékelést kaptam a záródolgozatomra, amire külön büszke vagyok), és végre magam mögött hagyhatom ezt a sulit, aminek nagyon örülök. Most már csak azon kell szurkolni, hogy felvegyenek egy másikba :) Ez az utolsó félév nagyon sűrű volt, és messze nem tudtam annyit foglalkozni a bloggal mint szerettem volna, pedig rengeteg ötletem és megírandó posztom van, ha csak a felét sikerül megvalósítani már elégedett leszek.

Na de, térjünk rá a Könyvhétre, egy újabb könyves esemény, ahol lelkiismeret furdalás nélkül halmozhatom a könyveket. Ennek ellenére nem kerített hatalmába a könyvvásárlási láz, csupán egy könyv volt a beszerzendő listámon. A Könyvfesztiválon megvettem szinte mindent ami nagyon érdekelt, a többi meg még várhat, bőven tudok válogatni az itthoni könyvek közül, persze valószínűleg nézek magamnak valamit egy olcsó könyves kosárból, meg talán veszek még egy könyvet, de nekem most 2-3 könyv bőven elég lesz, gondoltam akkor. Amúgy sem terveztem túl sokáig maradni mert már csak pár nap volt a záróvizsgám első részéig. Szóval így, a mértéktartó elképzeléseimre rendkívül büszkén vágtam neki az idei Könyvhétnek. Szerintem mind tudjátok, hogy végződnek az ilyen történetek :) Íme a Könyvheti szerzeményeim:

Joanne Harris: Egy macska, egy kalap és egy darab madzag

Te mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre? Joanne Harris egy macskát, egy kalapot és egy darab madzagot vinne, és legvégső esetben nem átállana megenni a macskát, ezért a racionalizmusáért pedig egyből a szívembe zártam (félreértés ne essék én nagyon szeretem a macskákat, és szerintem Harris is, és sosem bántanám őket, csak tetszett hogy ilyen reálisan áll egy lakatlan sziget körülményeihez). Ez a kérdés és válasz ihlette ennek a novellás kötetnek a címét, mert ez három teljesen különböző dolog nagyon is összefügg, ahogy a könyvben szereplő történetek között is meglehet találni a kapcsolatot.

Magyarul a könyvet Egész évben karácsony címen keressétek, mert annak  a *** (ide kedvetek szerint illesszetek be egy negatív jelzőt) Ulpiusnak az agyára ment a karácsony, és gondolom amikor meglátták, hogy van benne egy novella aminek a címe tartalmazza a karácsony szót és karácsonykor jelentetik meg, úgy döntöttek kiadják úgy mintha karácsonyi könyv lenne. De miért? Miért csinál egy kiadó ilyen rövid látó butaságot? Ennek a kötetnek semmi köze sincs a karácsonyhoz, de tényleg, még annyi se mint a pingvineknek (pedig mondjon bárki bármit nekik sincs sok). Talán páran többen vették meg karácsonykor, de hányan fogják megvenni most júniusban? Melyikőtök venné le most a polcról? (Én is csak azért vettem ki a könyvtárból mert tudtam, hogy nem karácsonyi). Adnátok ajándékba egy júniusi születésnapra? Decemberben mindent el lehet adatni az embereknek, főleg karácsonyosítva ez tény, de ahogy karácsonyfát úgy karácsonyi történetetek sem vesznek az emberek nyáron (legalábbis nagyon kevesen). Grrr.
Aztán persze ott van a másik (sajnos) kevésbé lényeges oldal, azok az emberek akik megvették ezt könyvet és karácsonyi történeteket vártak. Leülnek egy kényelmes fotelbe, ünnepi fényekkel övezve, valamilyen karácsonyi dal szól a háttérben, bejglit majszolgatnak, és kinyitják ezt a könyvet és huss.. Afrikában vannak egy folyó parton, a tikkasztó hőségben ahol gyerekek pár falatért veszélyes mutatványokkal szórakoztatják a turistákat (A folyó dala). Utána két öreg hölgyet látogatnak meg egy idősek otthonában, akik sajnos nem mehettek el a tengerparti kirándulásra, de egy kedves ápoló megpróbálja kárpótolni őket (Faith és Hope világot lát). Ezt követi a cím adó novella az Egész évben karácsony. Ami igazából nem karácsonyi novella, semmiképpen ne karácsonyi hangulatotok teljében olvassátok. Egyébként az egyik legjobb novella a kötetben, olyan egyszerű, de gyönyörűen összefoglalja miről kéne szólnia ennek az ünnepnek, és hogy milyen könnyű elveszni a külsőségekben. De ezt nem olyan olyan tipikus tanmesés "a szeretet a legfontosabb" módon teszi, hanem egy különös mélabús történeten keresztül.

Egy hónap zárás (és pár szó a Könyvfesztiválról)

Kivételesen én is le tudom zárni a hónapot a könyves vásárlásaimmal. Ezt szeretem legjobban a hónap végékben (valójában ez az egyetlen dolog, ami miatt bármilyen érzelem is fűz a hónap végékhez, azon kívül, hogy "ó, ne megint vége egynek"), olvasgatni, hogy ki mit szerzett be, vagy mik voltak a kedvencei. Igazából azt hiszem én csak szeretem a listákat meg a felsorolásokat bármilyen okból. De most nem is ez a lényeg.

Szóval szombaton könyvfesztiválozni voltam, és...
Mielőtt még elmesélném, hogy mennyi könyvet is vettem, hagy vessek pár szót az év elején megfogadott könyvembargómról. Betartottam (ellentétben a többi tervemmel, de még nincs vége az évnek), egy darab könyvet sem vettem eddig, egyet se, bizony! (Ezt rendkívül fontosnak érzem kihangsúlyozni.) Ami azt illeti nem is volt nehéz talán csak kétszer vagy háromszor inogtam meg, de mindig sikerült lebeszélnem magam. Úgyhogy csak gyűltek szépen a könyvek a kívánságlistámra, és türelmesen vártam a Könyvfesztivált, ahol végre tékozolhatok.

És aztán elérkezett a nagy nap, és esett eső. Mármint reggel amikor még készülődtem, és nem is értettem, hogy lehet ez, hisz Könyvfesztivál van, ilyenkor ragyogó napsütésnek kellene lennie (amióta járok Könyvfesztiválra mindig nagyon jó idő volt, így nekem ez a program teljesen összekötődött a szikrázó napsütéssel). Szerencsére az időjárás hamar rájött, hogy borzasztó illetlenséget követ el, és szépen kisütött a nap. Viszont egész nap rémesen fájt a fejem, nem tudom mitől mert sosem szokott. Ettől függetlenül nagyon jól éreztem magam. Csak épp olyan voltam mint aki napok óta nem evett, és gondolkodás nélkül habzsol be mindent, ami elé kerül. Valahogy elfelejtettem azon gondolkodni, hogy mely könyveket szeretném leginkább, nem mérlegeltem, nem állítottam magamban fontossági sorrendet, ha megláttam egy könyvet ami rajta volt a legfrissebb kívánságlistámon  megvettem. Ennek csak a hirtelen elfogyó pénzem vetett véget. Így például az Ad Astra standjánál már csak szerencsétlenül tébláboltam azt számolgatva, hogy belefér-e a költségkeretembe egy ad astrás könyv (valahogy mindig ők maradnak ki, pedig egy csomó könyvük érdekel). De legalább újra összefutottam Amadeákkal és elmentünk ebédelni egy tök jó kis helyre (szó szerint kicsi, icipici), ami nagyon megtetszett szerintem majd vissza nézek valamikor, annak ellenére, hogy nem esik az útvonalamba, mert én is akarok majd epres spagettit enni.

És akkor most nézzük a szerzeményeket:

Megfáradt gondolatok két könyvről

Az történt, hogy nagyon sok dolgom volt/van. És azt hiszem ezt életemben először merem kijelenteni anélkül, hogy lelkem mélyén ne érezném túlzásnak. Nem azt mondom, hogy elképesztően elfoglalt voltam, és egy percnyi időt se tudtam volna szánni a blogra, bizonyára ezer meg egy embernek van általában sokkal több dolga mint nekem, és csinál mellette egy csomó mindent. De én életemben először éreztem azt, hogy sok mindent kell csinálnom egyszerre, és nincs elég időm. És ez tök jó, mármint nem az, hogy nincs időm olyan dolgokra amiket szívesen csinálnék, hanem az, hogy van mit csinálnom. Egyrészt suliba járok, és gondolom mivel utolsó félév az előző félévek lazaságát egyben akarják leverni rajtunk. Másrészt volt még nekem egy féléves hétvégi tanfolyamon, amit a múlt héten fejeztem be, úgyhogy már csak egy szakdolgozat megírása, a záróvizsgák (és ennek keretén belül egy nyelvvizsga megszerzése) vannak hátra, meg persze a heti beadandók és zh-k. Emellett még dolgozom is. Ez semmi esetre sem panaszkodás a részemről, még mielőtt valaki félre értené, én élvezem ezt, még ha fárasztó is és nyűgös vagyok mert nem csinálhatom azt amihez kedvem lenne, mert úgy érzem, hogy haladok valamerre. Szóval az egyetlen problémám az, hogy meg kell tanulnom beosztanom az időm, mert ez még nagyon nem megy, még mindig túl sok időt töltök értelmetlen dolgokkal (konkrétan az internet céltalan bámulásával amikor hasznos dolgokra is használhatnám). Ha majd azt látjátok, hogy a blog egy hónapban többször is képes frissülni, tudni fogjátok, hogy sikerült.

De most térjünk a lényegre. Időközben elolvastam két könyvet is, amiket nagyon szerettem, de valószínűleg az agyam túlságosan le volt fáradva ahhoz, hogy gondolatokat formáljon róluk. Ez azért kár mert mind két könyv megérdemelne egy hosszú magasztaló posztot, most viszont csak pár mondatra futja tőlem, csak úgy jelzésként, hogy ezeket is olvastam.

Caitlin Moran: Hogyan legyünk tökös csajok

"A botladozó, rémisztő és csodálatos évek alatt végig azt hittem, hogy amit akarok, az hogy nővé váljak. (...) Hogy valamiképpen elsajátítsam a női lét misztikus művészetét, és végül varázserejű eszményképe legyek mindazoknak a dolgoknak, amelyek már kezdettől fogva összezavartak és lesújtottak, ott, akkor 13 évesen, wolverhamptoni ágyamban. Hercegnő. Istennő. Múzsa. De ahogy teltek az évek, rájöttem, hogy nem akarok más lenni csak ember és kész. Csak egy eredményes, becsületes ember, akivel mások is udvariasan bánnak. Egy "a Srácok" közül. Csak épp igazán gyönyörű hajjal."

Mielőtt belekezdenék engedjétek meg, hogy elmerengjek egy kicsit a magyar címen. A könyv olvasása közben és utána is számtalan egyéb gondolat mellett folyton az járt a fejemben, hogy miért? Miféle gondolatsor vezetett oda, hogy az eredeti How to be a Woman (Hogyan legyek nő) szintén nem különösebben zseniális címet Hogyan legyünk tökös csajokra változtassák? Bárcsak megfigyelhettem volna azt a gondolatmenetet ahogy valaki eljutott ehhez a címhez. Akkor talán megérthetném. És tényleg nem volt senki aki szólt volna, hogy ez így nagyon béna? Még egy olyan összeesküvés is megfogant a fejemben, hogy a fordító nem szerette ezt a könyvet, és ezért kapta ezt a címet, de ez hülyeség mert hát neki is érdeke, hogy minél többet adjanak el belőle. Igazából egy dolog, hogy béna a cím és szerintem csak a nők kis százalékát készteti vásárlásra (és azok nagyon nem azt kapják majd amire várnak). De ez a cím egyszerűen degradálja a könyvet, és teljesen szembe megy annak mondanivalójával. Mert hát na, egy feminista hangvételű könyvnek ne legyen már az a címe hogy Hogyan legyünk tökös csajok. Sokáig tudnám még ecsetelni, hogy milyen rossz változtatás volt ez minden szempontból, de már így is több szót áldoztam rá mint amennyit megérdemel. Azt hiszem a fenti idézet jól mutatja, hogy miről is van szó igazából. Egy ember, egy nő emlékei, érzései és gondolatai kavalkádjáról, amit meg akart osztani másokkal.

Egy gyors helyzetjelentés, és egyéb csipp-csupp dolgok

Na, szóval még január elején akartam írni egy posztot amiben eldicsekedhetek azzal, hogy egy szuper kis könyvespolcot kaptam karácsonyra, és elmesélem hogy rendeztem be, milyen megállapításokra jutottam a könyveim kapcsán, meg elfilozofálgatok arról, hogy miben változott az életfelfogásom az új évben (mert változott). Aztán jött a vizsgaidőszak és jól képen röhögött, sőt szerintem még azóta is röhög. És bár a vizsgáim már egy hete véget értek, teljesen le voltam fáradva, haza értem a munkából, és csak arra volt erőm, hogy képeket nézegessek a neten, aztán mentem aludni. Most már jobb azért, de a tervezett poszthoz tartozódó gondolataim nagy része elveszett, vagy súlyosan károsodott. Pár órája elkezdtem megírni, de tök hosszú lett, pedig a lényeget még el se mondtam, és rájöttem, hogy semmi kedvem hozzá. Úgyhogy csak kivonatolom a lényeget: