2015. február 28., szombat

Karen Marie Moning: Burned (Tündérkrónikák 7.)

Spoiler mentes rész: 
Ez a szakasz még nem tartalmaz semmilyen spoilert, sem erre a részre, sem az előzőekre.

Hát, ez is megtörtént, Moning egy olyan részt írt, ami nekem nem tetszett. Valahol azért várható volt, egy lezárt sorozatot sosem lehet igazán jól folytatni. Ezért volt zseniális ötlet a Dani spin-off, ami megtartja a történetből azt ami kell, ugyanakkor ad egy teljesen új irányt, friss hangot, és egy új perspektívát is. Azon kívül, hogy Dani mennyire különleges és egyedi narrátor volt, akihez hasonlót nem sűrűn találni, nagyon érdekes lett volna látni az addigi főszereplőket mellékszereplőként, borzasztóan sajnálom, hogy ez az elképzelés végül kútba esett. De hát nem mondhatom meg Moningnak, hogy mit írjon. Viszont akárhogy nézem ez a kötet eléggé szétesett lett, abszolút megértem miért érezték sokan úgy, hogy nem ez az a történet, amit ő írni akart (reagált is erre egy posztban, ahol kifejtette, hogy ez nem igaz, és bár én hiszek neki, egyáltalán nem érzem alaptalan vádat).
Akárhogy is, a Burned megsínylette a történet átvariálását, olyan tipikus átvezető kötet lett, csak feldobál dolgokat amikből talán valamikor lesz valami, de ő maga nem több mint felvázolt lehetőségek halmaza. És ez itt a legnagyobb baj, mert bár számos hibát feltudnék sorolni (sőt, fogok is), az az igazság, hogy az előző részek is messze voltak a tökéletestől, azokban is volt nem egy dolog, ami nagyon nem tetszett (például Mac hirtelen jött képességei), de ami jó volt az annyira az volt, hogy teljesen elnyomta minden ellenérzésemet, és csak a lelkes rajongás maradt.
Ebben részben viszont sokkal nagyobb hangsúly volt azokon az elemeken, amiket kevésbé szeretek a történetben. Nem érdekelt Mac agonizálása, és a felvetett problémák közül is csak pár tűnt érdekesnek (és persze nem azok lesznek majd a középpontban).
Na de, azért nem ilyen vészes a helyzet szinte betűre pontosan a regény felénél fordult a kocka, és visszatért az régi jó érzés, ami az előző részeket kísérte, aztán persze fránya módon pont akkor lett vége mire igazán belelkesültem volna, de így legalább mégis kíváncsian várom a következő kötetet (de nem a "cliffhanger" miatt, még mindig nem tudom elfogadni egy jelenet félbevágását rendes befejezésnek).
Szóval összességében nem volt ez olyan rossz, de a kanyarban sincs az előzőekhez képest.

Innentől spoileresen folytatom, kicsit csapongóbban, és talán egy kicsit dühösebben :) Álljon itt a ronda fél pucér pasi elrettentésül. (Ő volt az első intő jel, hogy ezt már nem fogom annyira szeretni.)



Hol is kezdjem? Mondjuk ott, hogy Mac és Barrons. Igazából könnyen megtudtam volna barátkozni Dani hiányával, ha helyette mondjuk láthatom hogyan fejlődik Mac és Barrons kapcsolata. Vajon mi van most közöttük? Hogy viszonyulnak most egymáshoz? És a válaszul adott nagy büdös semmi, még Dani elvesztésénél is nagyobb csalódás volt. Nehogy, félre értsetek, nem valami szerelmetes turbékolást vártam, sőt épp ellenkezőleg, de vártam valamit. Erre Barrons még mindig Ms. Lane-nek hívja Macet, (kivéve az ágyban) amin eléggé felhúztam magam. Mert hát annyi mindenen mentek keresztül, valószínűleg hosszú idő ő az első nő akivel igazán tőrődik, és oltalmazza. Szabályokat áthágva beavatta az életébe, és a titkaiba (legalábbis egy részébe). De annyi nincs benne, hogy a nevén szólítsa ezt a nőt, kivéve ha az összefekszik vele. És mindezt az a pasi teszi, aki eddig arról hadovált, hogy a nevek és a címkék nem számítanak, csak a tettek. Akkor mire föl ez a szimbolikus távolságtartás, mikor a tettei alapján határozattan közelebb engedte Macet, mint hosszú ideje bárkit? Mindenki, aki számít tudja, hogy milyen sokat jelent neki, akkor meg kit akar megtéveszteni? Tényleg nem tudom mit akart ezzel Moning kifejezni, de én ezt egyszerűen szánalmasnak érzem.
Főleg, hogy mindeközben Mac fejében vagyunk, aki röviden összefoglalva a regény első felében folyamatosan  arról agonizál, hogy de rossz, hogy a Sinsar Dubh van benne, és nem Barrons.
És ami a legzavaróbb volt, hogy Barrons ahányszor felbukkan Mac arról kezd monologizálni, hogy milyen szuper pasi (minimum fél oldalon keresztül). Egy idő után már legszívesebben ráordítottam volna, hogy olvastuk az első öt könyvet, mind tudjuk, hogy Barrons nagyon szexi, igazán nem fontos minden egyes átkozott alkalommal elmondanod. De szerintem nem hallgatott volna rám. Ebből szempontból jó volt, hogy Barrons nem szerepelt túl sokat, de egyébként borzasztóan szomorú vagyok emiatt. Bár ha jobban belegondolok senki nem szerepelt eleget (kivéve az Unseelie King és Kat), még Mac sem. Mármint az igazi Mac, akit annyira szerettem, de végére szerencsére visszatért.

Lapozzunk: Dani/Jada. Először is hihetetlenül büszke vagyok magamra, hogy már Jada első bukkanásakor kitaláltam, hogy valahogy ő lehet Dani. Sőt, már amikor Dani belépett a tükörbe tudtam, hogy idősebben fog kijönni. Amit eléggé sajnáltam, mert azt hittem, hogy lesznek év ugrások, és látjuk majd Danit felnőni. De ahhoz képest, hogy ez csalódásom alappillére, elég könnyen megbarátkoztam a dologgal. Végül is elég érdekes ötlet (bár messze nem annyira jó, mintha Dani maradt volna a narrátor), és biztos vagyok benne, hogy Jada nem marad sokáig, vagy összeolvad a két személyiség eggyé, vagy visszatér az eredeti, mert túl sok minden van még Dani történetéből. Viszont nagyon remélem, hogy tényleg öregebb lett (vagyis azt a másfél hetet, vagy mennyit ő tényleg éveknek élte meg), mert különben nem sok értelme volt az egésznek. Nem testileg kellett felnőnie a történethez, hanem szellemileg és lelkileg, attól hogy egy tizennégy évest beleraksz, egy tizenkilenc éves testbe, még tizennégy éves marad, és nem lesz érettebb. De szinte biztos vagyok benne, hogy Jada/Dani mögött több éves kalandozás áll, mert hát valahol magára kellett szednie azt a sok tudást, legalábbis remélem, hogy nem csak úgy megjelent a fejében a sok információ.

Akartam még írni Lorról, de annyira rátörtek a negatív energiák, hogy inkább gyorsan áttérek a dícsérős részre. Legyen elég annyi, hogy a Mac által rendezett Lor-Jo-Ryodan szappanopera motivációs halóját nem igen tudom értelmezni, ugyanakkor összességében elég szórakoztató volt. Továbbá Lor egy akasztania való idióta, és Ryodan helyében még megölném párszor, vagy bezárnám valami jó sötét helyre.

És mostantól Ryodan a kedvenc karakterem, ezt nem tudtam hogyan fűzzem bele a gondolatmenetembe, de úgy érzem fontos, hogy tudjátok.

És akkor pozitívabb vizekre evezve, három dolog van, amit Moning továbbra is nagyon jól csinál:

1. Szeretem ahogy megtartja az érzelmeket. Mac még gondol a nővérére, még mindig érezni azt a gyászt, amit a sorozat elején. Moning ezt nagyon finoman, mégis nagyon erőteljesen ábrázolja. És külön jó pont, hogy arra is kitért, ahogy Barrons a fiát gyászolja, azt a szenvedést, mindenféle dagályosság nélkül át tudta adni.
És még a "statiszták" halálán sem lendül túl könnyedén, azoknak is van súlyok.
Valamint az is nagyon tetszik, hogy mindennek ellenére Macben továbbra is maradt valami rózsaszín.

2. Az információ adagolás a Kilencekről továbbra is zseniális. Gyanítom/Remélem soha nem fogunk róluk mindent megtudni. Mindig csak kis apróságokat, amik csak még több kérdést szülnek. Nagyon jól fenn tartja a misztikumot körülöttük.

3. Továbbra is nagyon szeretem a könyvek ponyva filozófiáját. Sok nagyot mondó gondolat, de gyakran hihetetlenül jól megfogalmaz bizonyos dolgokat.

Mindent összevetve az az igazság, hogy bár végképp nem zártam a szívembe ezt a kötetet (bár a második felét már eléggé élveztem), és az ötödik rész tökéletes lezárás volt, azért örülök, hogy nem mondtunk még búcsút a szereplőknek, és még két köteten keresztül élvezhetjük őket, legyenek azok bármilyen esetlenek. Úgyhogy lelkesen várom a folytatást, úgy érzem az már sokkal jobb lesz.

6/10

U.i.: Jegyeztessék föl, hogy ez volt az első könyv amit teljes egészében angolul elolvastam :)

UPDATE: Időközben kapott szebb borítót, a régi felső kép pedig eltűnt, így lecseréltem az új változatra.

13 megjegyzés:

  1. Már vártam a posztot!
    Hát, a Ms. Lane-ezés nekem pont tetszett, de az érvelésed alapján, igazából még mindig Barronsnek van igaza, hisz ha a nevek és címkék nem számítanak, csak a tettek, akkor nem mindegy, hogy hívja? :D Nekem stílusilag is bejön, de én eleve szerettem, hogy így szólítja, és hogy csak akkor Macezik, amikor Mac életveszélyben van :)

    Az utolsó három pontoddal nagyon egyetértek! :) Remélem a következő jobban fog neked is tetszeni. Szerintem nagyon sok mindent kell még előkészíteni ebben a kötetben, ezért nem "bedobálásnak" érezte a több apró témát, hanem szálak indításának és bogozásának - ez a korábbiakban is így volt, és csak egy-egy szál lett lezárva, pl. a Bloodfeverben csak a Mallucé szál végére kerül pont, de ott van még az egész Alina-Sinsar Dubh-Kilencek-garázsban mi üvölt rejtélyek ésatöbbi, amiket szintén bedobált, hogy aztán ne adjon újabb infót, vagy csak újabb kérdésekhez vezető infókkal húzzon minket.

    A Kilencekkel kapcsolatban én is örülnék némi megmaradó titokzatosságnak. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De nem is a Ms. Lane zavar igazából, hanem hogy azt írja, hogy az ágyban már Mac lesz. Szóval ha nem számít a név akkor minek váltogatja, miért nem hívja konzekvensen akármelyiknek (kivéve, ha haldoklik)? Így, olyan mintha csak akkor fogadná el Macet, ha az összefekszik vele. Én is szerettem, hogy így hívta eddig, de most már zavar, hogy ezt a kis gesztust sem hajlandó megtenni felé.

      És persze, így volt az előzőekben is, nem is várom tőle, hogy mindent megoldjon egy részben, csak itt sokkal össze-visszának éreztem a dolgot, és érdektelenebbnek. De a következő már biztos jobb lesz :)

      Törlés
    2. Nekem ez az intimitást mutatja még így is, de ezen nem veszünk össze :) :)

      Értem. Nekem kompenzálta, hogy azért leesett párszor az állam ;) Ja, és elfelejtettem az előbb, de mondjuk még anno a saját posztomban is mondtam, hogy én se értettem ezt a Jo-Lor mesterkedést Mac részéről o.O

      Törlés
    3. Hm, nekem ez megközelítés eszembe se jutott, érdekes, de engem akkor is eléggé zavart, de ezen aztán tényleg nem veszünk össze :)

      Szerintem ennek a Lor-Jo dolognak az volt a célja, hogy valahogy összeboronálja őket, csak nem tudta, hogyan juttassa el őket odáig, és emiatt lett ez csupa out of character megoldás.

      Törlés
  2. Bocsi, hogy ide offolok, de írsz majd a Pi életéről? nagyon várom! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, mindenképp írok majd róla, még van egy könyv előtte, de hamarosan lesz róla is poszt :)

      Törlés
    2. jó a blog,irtam emailt

      Törlés
  3. Válaszok
    1. Szia,

      A kiadó ahol eddig megjelentek a könyvek eltűnőben van, és nem tudok róla, hogy valamelyik másik átvenné, úgyhogy sajnos a közel jövőben biztos nem fog megjelenni :(

      Törlés
    2. Kedves Catriana!
      Írtam az írónőnek ez ügyben,mert nagyon nagyon szeretem ezt a sorozatot és jó lenne,ha le lenne fordítva magyarra az egész.Azt válaszolta,hogy keressem meg a kiadót és érdeklődjek utána.Melyik ez a kiadó esetleg tudnál segíteni benne?

      Törlés
    3. Szia!
      A Cor Leonis kiadó adja ki a könyveit, tavaly év végén adtak élet jelet magukról, és azt írták tervezik folytatni a sorozatot, de azóta megint nem hallok felőlük, mindenesetre van remény!

      Itt megtalálod a kiadó elérhetőségeit, remélem sikerrel jársz:
      http://www.corleonis.hu/kapcsolat

      Törlés
    4. Köszönöm szépen,írtam is nekik,remélem pozitív lesz a visszajelzésük. :)

      Törlés