2013. szeptember 27., péntek

Egy éves lettem én

Mármint a blog. Amit én még mindig nem akarok elhinni.
Annyira hihetetlennek érzem ezt, már egy éve, hogy van egy blogom. Egy éve, hogy olvastam a Tündérkrónikákat (az volt az első bejegyzésem, de komolyan az már egy éve volt? Mintha ha csak pár hónapja kezdtem volna bele). Majdnem fél éve akarok elindítani két rovatot is, de valahogy mindig elmaradt.
Egyébként, igazából szeptember 3-án hoztam létre a blogot, és írtam is két bejegyzést, csak aztán nagyon nem tetszettek és kitöröltem őket, és 27-től kezdtem elírni hellyel-közzel rendszeresen. Mit ne mondjak hosszú vajúdás volt :)

Bár megdöbbent és nagyon frusztrál, hogy így megy az idő, boldog is vagyok, nagyobb kedvem van a blogoláshoz mint valaha, és továbbra is hihetetlenül tudok örülni a legapróbb dolgoknak is. Mint mondjuk a tizenhárom feliratkozómnak (ami átlagban nem nagy szám, tudom, de én egészen fantasztikusnak tartom), minden egyes kommentnek, de még annak is, hogy valaki a szuperkálifradzsilisztikre rákeresve jutott el a blogomhoz.

Ez az elmúlt egy év nem tartozott a legjobbjaim közé, igazából ez az kis hébe-hóba frissülő blogocska volt a legjobb része, ez tartotta bennem  a lelket (jó nem csak ez, de igen nagy szerepe volt, még ha nem is látszott rajta). Most már nagyjából minden rendben van újra, de ettől függetlenül bízok benne, hogy még sokáig fog örömöt szerezni nekem ez az apró szeglet a végtelen világhálón.




( U. i.: Eme jeles nap alkalmára akartam magamnak facebook oldalt csinálni, csak elmaradt, de majd lesz hamarosan, és érik a sablonváltás is, meg majd arra is rászánom magam lassan, hogy kipakoljam a Goodreadses widgeteket.)

2013. szeptember 17., kedd

Szemezgetés az őszi megjelenések közül

Hogy őszinte legyek nem követtem 100%-san az őszi megjelenéseket, azon praktikus okból, hogy még véletlenül se essek kísértésbe és vegyek meg valamit közülük. Ettől függetlenül  persze jó párat kinéztem magamnak az újdonságok közül. A megjelenési dátumokkal viszont egyáltalán nem vagyok tisztában, fogalmam sincs mi mikor jelent meg, vagy fog megjelenni (és csak remélni tudom, hogy tényleg mind az őszi megjelenésekhez tartozik).

A legfontosabb: megjelent Barbara Demick Észak-Koreás könyve a Nincs mit irigyelnünk a világtól.


Észak-Korea a világ egyik legelnyomóbb és legtitokzatosabb országa. A besúgást bátorítják, a média a kormány ellenőrzése alatt áll. Az Elfújta a szél veszélyes könyvnek számít, melyet száműztek a polcokról. Az 1990-es években éhínség söpört végig az országon. Milliók haltak éhen, de a rezsim továbbra is kezében tartja a hatalmat. Számos interjú segítségével Barbara Demick elsőként mutatta be, hogy milyen is az élet ebben a rendkívüli országban hat hétköznapi ember sorsán keresztül, akiknek a szívszorító körülmények ellenére sikerült túlélni a Kedves Vezető országát.





Ezt a könyvet vártam a legjobban a Könyvhéten, de akkor mégsem jelent meg, és nagyon féltem, hogy nem is fog soha. Most viszont itt van, bár még most sem értem, hogy hogyan került egy ilyen könyv a Könyvmolyképzőhöz, de nagyon örülök neki, hogy így történt.

Aztán itt van még a két Európa kiadós könyv, nem tudom mikor jelentek meg, de nekem kellenek, legalábbis a Vadnyomozók mindenképp.

A chilei Roberto Bolaño (1953–2003) immár világhírű nagyregényének főhősei, Arturo Belano és Ulises Lima, két zsigeri realista költő 1975 szilveszterén útnak indul egy kölcsönkapott Impalával, hogy fölkutassa a századelőn, a mexikói forradalom után rejtélyes módon eltűnt Cesárea Tinajerót. Húsz éven és kontinenseken átívelő útjuk során látnak mindent: szerelmet, halált, idegösszeomlást, párbajokat, irodalmi és kiadói életet, drogot, szerencsés és szerencsétlen fordulatokat, erőszakot, eltűnéseket és előtűnéseket. A történetben sajátosan keveredik a fikció és a valóság, a nyomozás számtalan szereplője és tanúja között akad mocskos szájú ösztöndíjas, illegális bevándorló potyautas sokmilliós totónyereménnyel, Trockij dédunoka, lelkes Octavio Paz-rajongó, Sade márkit olvasó francia egyetemista lány, visszavonult mexikói torreádor, labilis neonáci, és mellettük kritikusok, költők, múzsák, csavargók tömege. Az ő megnyilatkozásaikból mozaikszerűen összeálló „road movie-t” thrilleri izgalmak sorozata és direkt, kíméletlen humor szövi át.


A spanyol polgárháború utolsó napjaiban történt, hogy egy köztársasági katona megmentette az ellenség fő ideológusának életét… A különös történet egészen véletlenül jutott a fiatal író, Javier Cercas fülébe, s aztán sokáig nem hagyta nyugodni. Mi is történhetett igazából? El tudjuk-e képzelni azt a pillanatot?

A köztársasági csapatok helyzete már reménytelen, vonulnak vissza a francia határ felé, amikor valaki úgy dönt, végezzék ki a francóista foglyok egy csoportját. Köztük van Rafael Sánchez Mazas író, a Falange alapítója és ideológusa. Mazasnak azonban sikerül megszöknie, elrohan az erdőbe, s amikor egy köztársasági katona megtalálja, csak ránéz, majd visszafordul, Itt nincs senki!, mondja a társainak.

Cercas úgy érezte, Mazas életéből s főként ebből a sztoriból, a rejtélyből – vajon miért döntött úgy az a katona, hogy megkíméli a fő falangista életét – jó „dokumentumregényt” lehet írni. Meg is írja, de úgy érzi, valami még hiányzik… S akkor találkozik Roberto Bolañóval, a Spanyolországban élő híres chilei íróval, aki elmesél neki egy másik történetet, amely aztán teljesen megváltoztatja a tervezett regényt – sőt magának a szerzőnek az életét is. Mert lehet, hogy Bolaño történetének hőse ugyanaz a katona – s talán még él, még lehet beszélni vele…

Egyébként most láttam az Európa honlapján, hogy mindkét könyvnek most lesz majd a bemutatója Javier Cercas-szal, a Vadnyomozóké szeptember 22-én a Szalamiszi katonáké szeptember 23-án.

Ja és a Könyvmolyképzőtől nagyon érdekel még a Semmi nem áll az éjszaka útjában is. Úgy látszik még mindig meg lehet venni engem azzal, ha családi titkokat említenek egy fülszövegben, bár nem csak emiatt érdekel.

A No és én című regénye miatt Magyarországon is jól ismert francia írónő ezúttal egy rendkívül személyes, érzékeny és őszinte szöveget nyújt az olvasónak: édesanyja öngyilkossága után zsigeri késztetést érez arra, hogy elmesélje a történetét, hogy választ keressen arra, miért alakult olyan fájdalmasan az élete, mitől vált mániás depresszióssá. Lucile-t a saját nézőpontjából, a túl gyorsan felnőni kényszerült gyermek szemével írja meg, megpróbálva megragadni azt a rejtélyt, amit az anyja − aki mindig egyszerre volt oly közeli és oly távoli − jelentett a számára. Ezt az önmagára kirótt feladatot olykor elviselhetetlenül nehéznek érzi, mégis hajtja az írás kényszere, egyre mélyebbre és mélyebbre merül a családi emlékezetben, ahol a sugárzóan fényes emlékek mellett (mögött) eltemetett titkok lappanganak.



A Maxim kiadótól Rebecca Donoventől az Elakadó lélgzet érdekel, de csak úgy távolról, olyan könnyű egy ilyen jellegű történetet elrontani, de én bizakodó vagyok.

Weslynben, a connecticuti gazdag városban, ahol a lakosság többségének az a legfőbb gondja, hogy milyen benyomást kelt, és kivel előnyös mutatkozni, Emma Thomas a legszívesebben átváltozna levegővé, de addig is rögeszmésen ragaszkodik a tökéletesség látszatához: úgy öltözik, hogy senki se lássa rajta a zúzódásokat, nehogy kiderüljön, mennyire távol esik a tökéletességtől az élete. Egy napon váratlanul beköszönt a szerelem, amelynek hatására Emma kénytelen tudomásul venni a saját értékét, bár ez azzal fenyegeti, hogy kiderül a titok, amelyet olyan kétségbeesetten takargat…
Egy lány története az életet megváltoztató szerelemről, a leírhatatlan kegyetlenségről és a törékeny reményről.






És akkor végül itt van Alma Katsu Halhatatlanjának a folytatása:

Kétszáz évvel azután, hogy Adairt bebörtönzik, Lanore vezekelni próbál a bűneiért. Megválik hosszú évek során összegyűjtött kincseitől, hogy megtisztítsa múltját, és boldog életet élhessen új kedvesével, Luke Findley-vel. Ám ahogy a londoni Viktória és Albert Múzeumban kiállított tárgyait szemléli, hirtelen rá kell eszmélnie, hogy bekövetkezett, amitől kétszáz évig rettegett: Adair megszökött a börtönéből. A férfi újra szabad, és el fog jönni érte. Lanore-nak pedig fogalma sincs arról, hogyan védje meg magát ellene.

Igazából nem tudom, hogy kell-e ez nekem. Az első részt olvastam, és szerettem is, de olyan mélységesen nyomasztó volt, hogy nem tudom, hogy akarom-e még egyszer. Kétségtelen, hogy nagyon jól van megírva, és azzal a gondolattal tettem le, hogy zseniális volt, és még most úgy gondolom (a végéről legalábbis), és a fülszöveg alapján elég izgalmas lesz... áhh, persze hogy kell nekem :) (Egyébként ez a borító egyáltalán nem tetszik annyira mint az első, a nő feje valahogy kilóg ez egészből, vagy nem tudom, de ez igazán mellékes.)

Zárszóként még megjegyzem, hogy ha minden igaz Kate Morton új könyve a Távoli órák is hamarosan megjelenik, immáron a Cartaphilus gondozásában.

2013. szeptember 16., hétfő

Benyomások az Amerikai istenekről

(Mert rendes véleményezős könyves posztnak azért nem nevezném, de akkor is álljon itt valami annak jeléül, hogy én ezt olvastam, és nagyon szerettem.)

„Ezenkívül talán szükségtelen megemlítenem, hogy a regényben felbukkanó összes szereplő, legyen akár élő, akár holt, mind kitalált személy vagy fiktív összefüggésben szerepel. Csak az istenek valódiak.”

Ó, én úgy tudtam! Annyira éreztem, hogy én ezt a könyvet szeretni fogom, sőt hogy Gaimant úgy általában szeretni fogom. Amióta befejeztem ezt a könyvet folyamatos késztetést érzek, hogy még több Gaimant olvassak. Mivel előre tudtam, hogy mi ilyen jóban leszünk még két másik könyve várakozott a polcomon (már elolvastam mindkettőt), de nem volt elég, annyira nem volt hangulatom semmi mást olvasni, hogy engedtem a szörnyű csábításnak és vettem tőle még két könyvem (végül is nem rég kaptam meg életem első fizetését, hogy nézett volna már ki ha nem veszek belőle könyvet? :D ).

Nehéz írni erről a könyvről, egyrészt mert már régen olvastam, másrészt mert nem tudnám pontosan elmondani, hogy mitől olyan jó. Minél többet gondolkodtam annál jobban szerettem, most már a kedvenceim közé sorolom.
Hosszas elmélkedés után arra jutottam, hogy Gaiman fantasztikus író. Nem, nem is író, inkább mesélő. Olyan igazi, aki úgy tudja egymásba szőni a szavakat, hogy muszáj leülnöd és meghallgatni, aki bármilyen abszolút érdektelen dolgot úgy ad elő, hogy beleborzongsz. Gaimant egyszerűen jó olvasni, mert hihetetlen jól bánik a szavakkal, olyan erőteljes sajátos atmoszférája van az írásának, hogy... így tizenegykor már nem is találok rá megfelelő kifejezést. A lényeg, hogy szerintem még a bevásárló listát is gyönyörűen írná meg.

"A házban nedves, dohos és kissé édeskés szag terjengett, mintha rég halott sütemények szelleme kisértene odabent"

Hát, hogy fogalmaznátok meg ennél szebben, hogy büdös volt?

És nagy mázli, hogy ilyen jól ír, mert a történet önmagában nem nagy szám. Az ötlet zseniális, meg úgy az egész zseniális, de igazából ha jobban belegondolok nem történik semmi. Árnyék, aki éppen a börtönből szabadult, egy rejtélyes idegennel Szerdával utazgat, mindenféle érdekes alakokkal találkoznak, és Árnyék nagyon furákat álmodik, meg persze folyamatosan ígérgetnek nekünk egy vihart is. És ennyi, az utolsó két száz oldalig, de engem egyáltalán nem zavart, sőt, épp az volt a mélypont, amikor beindultak az események. Egyáltalán nem tetszett, hogy kiszakítanak a kellemes anekdotázgatások sorából, hogy nem lesz több érdekes arc, különleges mitikus hangulat, hogy mindjárt vége.
Olyan volt ez a regény mint mikor valaki elkezd mesélni egy történetet, de aztán elkanyarodik egy másikra, és arról aztán még egy jut eszébe, és néha próbál visszatérni az eredeti történethez, de két mondat után már megint másikat mond. Csapongó magyarán, de nem zavar, mert minden meséje érdekes és már el is feledkeztél arról, hogy honnan kezdődött.
Én legalábbis így voltam, és amikor hirtelen visszatértünk a fő csapás irányba, csak az járt a fejemben, hogy oké itt a sokat ígért vihar, de azért megtudjuk, hogy mi lett a ronccsal, ugye? (Megtudtuk.)

Mindent összevetve felváltva érzem a regényt tökéletesnek, és van hiányérzetem, azt az utolsó kétszáz oldalt (de lehet, hogy csak száz) nagyon sajnálom, meg valahogy úgy érzem ezt a régi istenek vs. újak ötletet jobban kilehetett volna aknázni, ugyanakkor mégsem, talán mégis így volt jó az egész, nem tudom.
Azon gondolkoztam, hogy vajon nem az igazi írói tehetség? Nem, az hogy írsz egy jó történetet, jó szereplőkkel, hanem ha van egy nem igazán jó történeted, de azt úgy írod meg, hogy mégis fantasztikus lesz, ehhez kell igazán írói tehetség, nem?

Ha szigorúan és reálisan nézném a dolgokat, akkor 8/10 pontot adnék rá, de ha azt nézem, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem akkor 10/10.

Ez most egy ilyen darabos bénácska bejegyzés lett, pedig megérdemelne a könyv egy szép és okos posztot, de ennyi tellett tőlem, régi közhely, hogy az igazán jó könyvekről nehezen ír az ember, főleg ha több mint egy hónapja olvasta, de rosszul éreztem volna magam, ha nem írok róla semmit.

2013. szeptember 8., vasárnap

Rövid molyságom története

Te jó ég! Pár napig nem voltam net közelben, és mikor visszatérek mi fogad? A maréknyi ismerőseim felét vagy törölték moly.hu-ról, vagy önként távozott. Elég sok mindent elolvastam ezzel kapcsolatban, mindent persze képtelenség lett volna, és értetlenül álltam a dolgok előtt, még most sem értem, hogy mire volt jó ez az egész. Rengeteg poszt született már a témában, és nem akarom újra elmondani azt amit már előttem elmondtak vagy százan, de mégis szeretném leírni, hogy mit gondolok erről az egészről.

Az, hogy nem voltam aktív tagja a molynak, az nem kifejezés, az aktivitásom nemhogy szinte a nullával volt egyenlő, de szerintem majdhogynem mínuszba ment. Majdnem egy éves tagságom alatt egy karcot sem írtam, értékelésből is csak párat, a hozzászólásaim is könnyen megszámolhatóak. Szóval nem fogok onnan hiányozni senkinek, és két perc alatt lementettem mindent amit szerettem volna. Nem azért nem voltam aktív mert nem szerettem, úgy általában a közösségi oldalakkal voltak fenntartásaim (most már kezd múlni), és amúgy is nagyon visszahúzódó személyiség vagyok (részben ezért is kezdtem el blogolni, hogy ezen segítsek valamicskét).
Ebben a majdnem egy évben a blogomon sem aktívkodtam túl sokat, mostanában meg szinte eltűnő félben vagyok, de készülök a lelkes visszatérésre. De a lényeg, hogy a moly számomra mindig is inkább mint adatbázis tetszett, ettől persze nem vitatom, hogy nagyszerű kezdeményezés és nagyon frappáns neve van (de ezeket soha nem vitatta senki). Röpke tagságom alatt is voltak változások amik nem tetszettek, de nem foglalkoztam vele. Eddig egyedül a Pinterest volt az egyetlen honlap ahol egyből megbarátkoztam a változással és tényleg tetszett is (pár nap múlva vissza is állították :D ). Na de ez még mindig abszolút lényegtelen.

Elmesélem a történteket úgy ahogy én láttam, vagyis mint valaki akinek baromira semmi köze az egészhez, reprezentálva, hogy miért volt nagyon buta reakció ez a moly vezetősége részéről.
Onnan indult az egész, hogy Nima írt egy posztot arról, hogy kitöröltették vele az egyik kommnetjét mert páran sértőnek vélték a vallásukra nézve (nem volt az- jegyzem meg úgy mellékesen). A poszt alatt beszélgetés indult arról, hogy már nem szeretik a molyt annyira mint régen, és konkrétan le is írták az oldallal való problémájukat (én személy szerint fontosnak tartom ezt megjegyezni).
Nima régebbi molyos posztjáról (a diktatúrásról) és erről is azt gondoltam először, hogy túl reagálja az egészet, és meglehetősen eltúlozza a dolgot. Moly moderátorai biztos nem gátolják igazából a szabad véleményt, és jó ebben a komment kitörlős dologban nem voltak igazságosak, de na mindenki lehet néha elhamarkodott, és fölösleges olyan nagy feneket keríteni a dolognak. Meg nem is értettem, hogy mi a nagy megmondás abban, ha valaki nem ért egyet valamivel, teszem azt egy oldal működésével amit használ, és ezt leírja, szerintem ez természetes.
Különösebben nem törődtem a történtekkel, mert hát semmi közöm hozzá, én a molyon semmi rosszat nem tapasztaltam, a polcra pakolás maceráin kívül, és hogy a francba is tapasztaltam volna, ha alig használom és nem is tudom milyen volt régen.
Ha dolog ennyiben marad akkor nem is foglalkoztam volna vele tovább, a molyt ugyanúgy használtam volna ahogy eddig, és Nima is az egyik kedvenc könyves bloggerem maradt volna. De aztán jöttek a törlések, és a molyos vezetőség reagálása.
Úgyhogy nem tudom, hogy Nima fogja-e olvasni ezt a posztot valaha, de szeretnék tőle itt bocsánatot kérni ezért, mert a most történtek után egyértelmű, hogy nem ő volt az aki bármit is túl reagált.

Teljesen ledöbbenve olvastam a bejegyzéseket a ki tiltott tagoktól, de ami igazán ledöbbentett az a molyos válasz karc volt, és a hozzászólásokra érkező válaszok (és azok hiánya). Az hogy ma már nem lehet ezeket hozzászólásokat megnézni, az hogy többször használták az ártani a molynak kifejezést, és erre hivatkozva tüntetettek el karcokat. Számomra nagyon hihetetlen volt, hogy valaki olyan természetességgel közli, hogy persze töröltük őket, hisz ártani akartak a molynak.  Az egész bejegyzés nagyon visszatetsző és lekezelő volt számomra. Olyan volt mint egy utópisztikus reklám szöveg, és mivel mint moly tag az a karc nekem is szólt, szeretném kijelenteni, hogy ha választanom kéne hogy milyen közösséghez csatlakozzak ahhoz ahol mindig minden szép és jó mindenki mosolyog muskátlik vannak az ablakban és egyformára nő a fű (ha meghallom azt szót, hogy utópia mindig ez kép ugrik be a muskátlis ablak az egyforma fűvel), és csak csupa olyan békés dologról szól a társalgás mint az időjárás, vagy a cicák. Vagy egy olyanhoz ahol szabadon beszélhet bárki bármiről, és néha kövekkel dobálózva trágár szavakkal szidják egymás vállási-és politikai nézeteit te azt tiszta szívből és őszintén (és rendesen megindokolva) teszik, gondolkodás nélkül az utóbbit választanám.
A kritika talán nem kellemes, de szükséges. Ugyanazt a szerepet
tölti be, mint a fájdalom az ember testében, felhívja a figyelmet az
az egészségtelen állapotú dolgokra. /Winston Chruchill/
Na de, rengeteg kérdés merül fel bennem ezzel az üggyel kapcsolatban. Kezdve azzal, hogy ha egy beszélgetés a vallásra terelődik és nem mindenki nyilatkozik róla áhítattal, és ez engem mint bigott  rendkívül vallásos személyt zavar, miért csak egy hozzászólást jelentek miért nem az összes témát érintőt? A moderátorokat ki moderálja? Ki/mi a Moly? Egy közösség és annak a tagjai, vagy a vezetőség? Az hogy ártok nekik azt jelenti, hogy a felhasználóit bántom, vagy azt hogy kritikus megjegyzéseim vannak a vezetőségre nézve? És legfőképp hogy a csudába lehetett ebből ilyen nagy ügyet csinálni? Hogy lehet így lekommunikálni valamit? Hogy? Ki emlékezett volna erre az egészre ha szó nélkül hagyják?
Az egész annyira nevetséges és hihetetlen, hogy komolyan megfordult a fejemben hogy ez az egész igazából egy hamarosan megjelenő disztópia gerilla marketingje.

Többen mondják, hogy ez az egész reakció a moly részéről kissé diktatórikus. Szerintem nem. Szerintem ez egy három éves gyerek szintű reakció, aki nem aludta ki magát és tör-zúz maga körül.
Egy közösségi oldal nem reagálhat így semmilyen kritikai észrevételre (történjen az bármilyen felületen, legyen építő, destruktív, trágár akármilyen). Nem vádaskodhat úgy hogy kizárja az érintett feleket, és nem hagyhatja bizonyítás nélkül dolgot (ha tényleg olyan ártó célú posztok születtek volna, ahogy azt állították óriás betűkkel kellett volna mindenki képébe nyomni, hogy tessék itt van nézzétek mit csináltak! Persze, nem tehették hisz szó sem volt mocskolódásról). És nem alacsonyodhat le odáig, hogy bűnözőkkel vegye egy kalap alá az érintetteket. Egyszerűen nem, ez nem méltó viselkedés semmilyen vezetőség részéről, még akkor sem ha jogos lett volna a felháborodás. És ha egyszer felszólítunk valakiket, hogy kérdezzenek, akkor arra illik válaszolni. Például nagyon kíváncsi lettem volna, hogy mit válaszolnak a kiadóknak, akik arra kérték őket, hogy a töröltek értékelései ne tűnjenek el (akkor jöttem rá, hogy ez a törlősdi még annál meggondolatlanabb volt mint hittem).
Rengeteg gondolat kering még bennem erről, de már elfáradtam, és nincs kedvem tovább ragozni.

Még egy apró megjegyzés arról, hogy szerintem érett és komoly emberek, hogy kezelik a kritikát:

Ne bánd a kritikát.
Ha alaptalan hagyd figyelmen kívül
Ha igazságtalan ne hagyd hogy ingereljen
Ha nem értő/tudatlan, mosolyogj
Ha jogos akkor az nem kritika
Tanulj belőle.

A szóban forgó karcnál többeknek neki szegezték a kérdést, hogy biztos neki való közösség-e a moly. Én ezt magamra vettem, úgyhogy válaszolok rá:
Mint szabad véleményhez ragaszkodó, értelmes emberek közötti vitáktól nem tartózkodó (akár kényes témákról is) személy (és ráadásul még olyan is aki most vesztette el az ismerőseinek a felét, talán többet is) határozottan nem tartom magamnak való közösségnek a moly.hu-t. Így mint tisztelettudó polgártárs azonnali hatállyal törlöm is magam róla.

Akiket töröltek (a teljesség igénye nélkül):
Nima
Zenka
Gretty

Akiknél még lehet olvasni a dologról (abszolút a teljesség igénye nélkül):
Üstökös
Anaria
Ilweran

A reklám helye:
Ha valaki mégis keresne, annak egyrészt nagyon örülök, másrészt megtalál a Goodreadsen, a Pinteresten és írhat nekem e-mailt a catrianacynbel@gmail.com-ra, meg persze itt is megtalál. Ja és van Bloglovinom bár semmi haszna, mert továbbra is fel lehet iratkozni az oldalra, de akkor is, ott is lehet követni ha valaki szeretne. És hamarosan lesz majd Facebook oldalam is, talán.