A komfortzónám távoli határai

Tegnap egy csomó bejegyzés fogadott a komfortzónákról, és műfaji kalandozásokról, például Zenkáé, Nimáé, Pupilláé, csak hogy párat megemlítsek. Mint kiderült ez egy új kezdeményezés, hogy feldobnak valamilyen témát, és mindenki megírja róla gondolatait. Ez a mostani téma bennem is számos gondolatot elindított, és nagy érdeklődéssel olvastam a többiek posztjait, úgy éreztem, ha lenne még egyszer ennyi azokat is szívesen olvasnám, így hát bátorkodtam én is írni egyet :D

Mivel már több mint egy órája szenvedek a felvezetés megfogalmazásával, inkább belevágok a közepébe. Engem mindig is rengeteg minden érdekelt, alapvetően kíváncsi és kutakodó személy vagyok, és sosem tudtam elköteleződni egy téma iránt. Így hát hangulatomtól függően bármilyen olvasnivalóban tudok találni valami érdekeset. Szó szerint bármiben, gyakran elolvasom a tejes dobozok hátulját az utolsó szóig, és olyan is volt már, hogy felcsaptam valahol az Idegen szavak szótárát, és azt olvasgattam pusztán szórakozásból (igen, én egy ilyen fura lány vagyok).

Szóval arra jöttem rá, hogy nekem az okoz némi problémát, hogy a komfortzónámat behatároljam. Valahogy úgy vagyok a könyvekkel, mint Gombóc Artúr a csokoládéval.

Szeretem a misztikusat, a rejtélyeset, a régi házasat, a családról szólósat, a visszaemlékezőset, a sok évet felölelőset, a kisvárososat, az ismeretterjesztőset, az útleírásosat, a komolyat, a vidámat, a bájosan idillit, a húsba vágóan reálisat, a különböző kultúrákat bemutatót, a könnyedet, az elgondolkodtatót, a történelmit, az intrikásat, a társadalom kritikásat, a szatirikusat, a szimbolikusat, a meséset, a boszorkányosat, a szellemeset, a pszichológiásat, az egy közösséget bemutatósat, a jellemfejlődésest, a több szálon futósat, a bonyolultat, a valamilyen mitológiásat, az utálatból szerelmeset, a barátokból szerelmeset, az elvontat, az abszurdat, az egyszerűt...

Szóval sokfélét. Nem is szerettem soha konkrét műfajok alapján besorolni az olvasmányaimat, sokkal inkább a fenti felsoroláshoz hasonló címkéket aggatok rájuk. Így hát nekem szeretem és nem szeretem műfajok helyett, inkább hívó -és taszítószavaim vannak. Hiába olvasnám egy könyvön, hogy több generációs családregény egy régi rejtélyes kastélyban, ha ott lenne az is, hogy egy mindent elsöprő tiltott szerelem története, ami még a Romeó és Júliánál is megrendítőbb, akkor azt a könyvet azonnal messzire hajítanám. Mert bár a komfortzónám tágas és színes, vannak bizonyos típusú könyvek, amiket kategorikusan elutasítok. Ilyen például a tiltott szerelemről szóló könyvek, valamint minden, amit a Romeó és Júliához hasonlítanak. Nem tudom honnan jön ez a mélyről jövő ellenérzés, és hogy miért utálom ennyire ezt a két szerencsétlen veronai szerelmest, de nem hiszem, hogy valaha is élvezettel tudnék olvasni egy ilyen történetet. Ugyanebbe a kategóriába tartoznak a túláradóan giccses, nyálas, pongyolán megírt romantikus történetek, az ilyen Romana, Nora Roberts, Danielle Steele félék. Valamint a nagyon érzelgős, szenvelgős, és betegségekkel foglalkozó könyvek. Ezek azok amiknél még a különböző elektronikai eszközök használati utasításait is szívesebben olvasnám.

Régen szintén az abszolút elutasítós kategóriában voltak a "komoly" fantasyk (jobb helyeken high fantasy, azt hiszem), és a sci-fik. De aztán jött a Trónok harca, ami nem csak a komfortzónából való kilépésnek bizonyult, hanem zóna bővítésnek is, mert mára nagyon megszerettem mindkét műfajt. Igaz sci-fiből még csak egyet olvastam a Vének háborúját, ami nagyon kellemes meglepetés volt, de már a polcomon várakozik Alastair Reynoldstól a Napok háza, Kim Stanley Robinsontól a 2312, meg China Miéville-től a Konzulváros. Valamint fantasy műfajban hangoskönyvben meghallgattam Terry Pratchett-től a Mágia színét, és nagyon tetszett, hihetetlenül szórakoztató volt és fantáziadús. Nem is értem miért ódzkodtam ettől a műfajtól, hisz annyi lehetőség van benne, és annyi mindent el lehet mondani az ilyen történetekkel. Szóval ma már abszolút lelkesen kutakodom ebben a témában, sőt már én is egy fantasy könyv megírását tervezem.

Viszont a hagyományos középkorias hőstörténetek sosem lesznek a kedvenceim. Arra gondolok, amikor van egy önmarcangoló hős, aki nem is akar hős lenni, de mégis mert ő annyira jó és ááá, nem szeretem a hősöket, főleg ha még jóslat is van róluk.
Valamint a kalandregényekért sem vagyok különösebben oda, főleg a mendegélősekért. Amikor ráböknek egy tárgyra, hogy az nagyon fontos, és akkor egy adott hősies kis csapat útra kell, hogy megszerezze és/vagy elpusztítsa azt, és időként eléjük ugrik valami, hogy megijessze őket. Az ilyen jellegű történetek nem igazán kötnek már le, de nem zárkózom el tőlük teljesen. Egyértelmű kivétel ez alól a Harry Potter, ami az egyik legmeghatározóbb könyvélményem, hiába van nem is akarok hős lenni, de az vagyok főszereplője (bár Harryt sosem szerettem), és a végén még mendegélnek is benne (bár kétségkívül az utolsó részt szerettem a legkevésbé).

Egyelőre az elutasítom kategóriában vannak, de jelentősen csökken az ellenérzésem a zombik iránt. Ahányszor meglátom, vagy hallom ezt a szót mindig felrémlik előttem az a tipikus kép előttem ahogy agyatlanul, minden motiváció nélkül kinyújtott karral vánszorognak előre, és egyszerűen nem látom semmi értelmét ezeknek a lényeknek (bár valószínűleg pont ez a lényeg). De már néha felmerül bennem, hogy túl kéne tennem magam ezen. A vámpírokat sem szerettem régen, ma viszont már kifejezetten érdekes lényeknek tartom őket, és kíváncsi vagyok vajon hányféleképpen lehet még ábrázolni a vérszívókat, és milyen történeteket lehet még elmesélni velük.

És hát azt hiszem végül be kell valljam az én szégyenfoltomat. Nem olvasok magyar irodalmat, és még csak azt sem tudom őszintén mondani, hogy sajnos. Nincs rá különösebb indokom, egyszerűen csak nem esik jól magyar könyveket olvasni, vagyis helyesebben nem esik jól a gondolat, hogy magyar könyveket olvassak. Egyrészt talán az irodalom órai kötelezők rettentettek el, másrészt lehet, hogy a velem született elvágyódás az oka, hogy máshol játszódó történetekre vágyom. Meg, csak hogy tovább fokozzam a dolgot, idegesítenek a magyar nevek egy könyvben. Tudom, hogy ez nagyon gáz, és tiszta hülyeség, nem vagyok rá büszke, de az van. Ez egy olyan ellenérzés, amit szeretnék majd leküzdeni, és már egyre inkább érzem magamban a hajlandóságot. Ez egyébként nagyban köszönhető a blogoknak, amiket olvasok, főleg Pupillának, aki olyan érdekes magyar könyvekről ír amikhez úgy érzem kifejezetten illik a magyar közeg. Például a gyerekkori nosztalgiázáshoz, épp ezért legutóbb már Szabó Magda Ókútja is hazajött velem a könyvtárból.
Továbbá megismerkedtem On Sai Calderonjával is, ami tetszett bár nem voltam annyira odáig érte mint a többség, de vevő vagyok a többi könyvére is, a Scar már itt is csücsül a polcomon.
Meg azért vannak magyar kedvenceim is. Gyerekkoromban nagyon szerettem a Pál utcai fiúkat, azt hiszem kétszer is elolvastam, Ottlik Gézától az Iskola a határon az egyik kedvenc könyvem, valamint szent meggyőződésem, hogy Az ember tragédiája az egyik legnagyszerűbb és legzseniálisabb dolog, amit valaha leírtak.

Most a mondandóm végére érve, még mindig azon gondolkodom mi az én komfortzónám legkényelmesebb pontja, amit a legnagyobb nyugalommal vennék le a polcról.
Hiába ígérnek rejtélyeket, azokat gyakran elrontják, a történelmi regények lehetnek hiteltelenek, a romantikus könyvek mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül túl nyálasak, a misztikus könyvek  logikai bakikkal telik, a különböző kultúrákat bemutató felszínes és sztereotip. Lehet hogy a komfortzónám szép tágas és színes, de mégis nagyon finnyás vagyok. Talán a több generációs nagyívű családregények műfaja az én legbiztonságosabb kikötőm, vagy egy Neil Gaiman könyv.