Joanne Harris: Egy macska, egy kalap és egy darab madzag

Te mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre? Joanne Harris egy macskát, egy kalapot és egy darab madzagot vinne, és legvégső esetben nem átállana megenni a macskát, ezért a racionalizmusáért pedig egyből a szívembe zártam (félreértés ne essék én nagyon szeretem a macskákat, és szerintem Harris is, és sosem bántanám őket, csak tetszett hogy ilyen reálisan áll egy lakatlan sziget körülményeihez). Ez a kérdés és válasz ihlette ennek a novellás kötetnek a címét, mert ez három teljesen különböző dolog nagyon is összefügg, ahogy a könyvben szereplő történetek között is meglehet találni a kapcsolatot.

Magyarul a könyvet Egész évben karácsony címen keressétek, mert annak  a *** (ide kedvetek szerint illesszetek be egy negatív jelzőt) Ulpiusnak az agyára ment a karácsony, és gondolom amikor meglátták, hogy van benne egy novella aminek a címe tartalmazza a karácsony szót és karácsonykor jelentetik meg, úgy döntöttek kiadják úgy mintha karácsonyi könyv lenne. De miért? Miért csinál egy kiadó ilyen rövid látó butaságot? Ennek a kötetnek semmi köze sincs a karácsonyhoz, de tényleg, még annyi se mint a pingvineknek (pedig mondjon bárki bármit nekik sincs sok). Talán páran többen vették meg karácsonykor, de hányan fogják megvenni most júniusban? Melyikőtök venné le most a polcról? (Én is csak azért vettem ki a könyvtárból mert tudtam, hogy nem karácsonyi). Adnátok ajándékba egy júniusi születésnapra? Decemberben mindent el lehet adatni az embereknek, főleg karácsonyosítva ez tény, de ahogy karácsonyfát úgy karácsonyi történetetek sem vesznek az emberek nyáron (legalábbis nagyon kevesen). Grrr.
Aztán persze ott van a másik (sajnos) kevésbé lényeges oldal, azok az emberek akik megvették ezt könyvet és karácsonyi történeteket vártak. Leülnek egy kényelmes fotelbe, ünnepi fényekkel övezve, valamilyen karácsonyi dal szól a háttérben, bejglit majszolgatnak, és kinyitják ezt a könyvet és huss.. Afrikában vannak egy folyó parton, a tikkasztó hőségben ahol gyerekek pár falatért veszélyes mutatványokkal szórakoztatják a turistákat (A folyó dala). Utána két öreg hölgyet látogatnak meg egy idősek otthonában, akik sajnos nem mehettek el a tengerparti kirándulásra, de egy kedves ápoló megpróbálja kárpótolni őket (Faith és Hope világot lát). Ezt követi a cím adó novella az Egész évben karácsony. Ami igazából nem karácsonyi novella, semmiképpen ne karácsonyi hangulatotok teljében olvassátok. Egyébként az egyik legjobb novella a kötetben, olyan egyszerű, de gyönyörűen összefoglalja miről kéne szólnia ennek az ünnepnek, és hogy milyen könnyű elveszni a külsőségekben. De ezt nem olyan olyan tipikus tanmesés "a szeretet a legfontosabb" módon teszi, hanem egy különös mélabús történeten keresztül.



Egyébként nagyon ügyesen van megszerkesztve ez a kötet, az első és az utolsó novella szép keretet alkot, mindkettő Afrikában játszódik és a címük is harmonizál (A folyó dala - Az út dala). Valamint bár teljesen különbözőek a történetek mégis nagyon könnyű megtalálni köztük a kapcsolatot. Azt hiszem a fő összekötő elem a magány és a képzelet ereje. Vajon mennyire tudja a képzelet kárpótolni az embereket? Mennyire helyettesítheti a valóságot? Lehetünk igazán boldogok olyan dolgoktól ami csak a  fejünkbe létezik? Ezen kérdések körül forog a legtöbb novella, vagyis inkább bennem ezeket a kérdéseket fogalmazták meg, de választ persze nem adtak. Különös melankolikus és keserédes történetek voltak ezek. A legfőbb motívum, a valamihez való furcsa megszállott ragaszkodás, szinte mindegyikben megtalálható kivéve az Afrikás, és az istenes novellákban (amiben északi istenek tengetik napjaikat modern világunkban, ami tök jó is lehetett volna, de olyan semmilyen volt az egész).

A Kíván ismét csatlakozni?-ban, egy fiát gyászoló anyát halott fia Twitter fiókja szögezi a számítógéphez. Ez egyébként nagyon érdekes téma szerintem. Nem is értem miért nem árasztottak még el minket a social mediás történetek, pedig annyi lehetőség rejlik bennük. Olyan furcsa belegondolni hogyha meghalunk minden amit az interneten tettünk hátra marad, és emberek akikkel szinte naponta váltottunk kommentet talán sosem tudnák meg, hogy meghaltunk. Mert hát ki szólna nekik? Csak annyit látnának, hogy nem frissülnek többet az oldalaink.

Az Erdei nimfában ennél egy jóval kevésbé érthető ragaszkodás jelenik meg. Főhőse egy fa iránt kezd megmagyarázhatatlan vonzalmat érezni. A Süti című novellában, ki nem találjátok, az édesség evés lesz a főszereplő szenvedélye. Ezekben a történetekben azt találtam a legérdekesebbnek, hogy a valóság (értsd: a férjek) elkeseredetten próbálják őket visszarántani, de ők nem hajlandóak, mintha nagyobb örömüket lelnék a képzelgésükben. Ami egyrészt elég tragikus, másrészt elgondolkodtatott, hogy vajon tényleg lehet-e valaki őszintén boldog, ha csupán egy fával áll kapcsolatban. Persze, aki ilyet tesz az egyértelműen őrült, de lehet-e attól igazán boldog?
A kedvenc ilyen magányos novellám a Csináld magad, ami sok mindenben eltér az előző kettőtől. Ez a történet volt rám a legnagyobb hatással, komolyan megrendített, majdnem el is sírtam magam rajta (ami nem nagy szó egyébként, nevetségesen könnyen elsírom magam bármin). A fentebb említett szereplők kissé irritáltak, mert úgy éreztem, hogy a valódi boldogságot tagadják maguktól, a Csináld magad főszereplője viszont egy férfi, aki miután elhagyta a felesége egy különös, régi, romos házba költözik, aminek aztán a megszállottja lesz. Ezt a mániát már át tudom érezni. Egy házhoz, különösen egy kísérteties régihez, már el tudom képzelni, hogy ragaszkodik az ember és őszintén szereti. Továbbá az itteni főszereplő ragaszkodik a valódi családjához is, nekik szeretné felújítani, és pont őt hagyja cserben a külvilág. Annyira igazságtalan! Mégsem mondanám egyértelműen szomorú novellának, mert lehet, hogy épp attól lesz igazán boldog a főhős, hogy végleg elszakadhat attól a közegtől, ami nem értette meg, és élhet a maga kis régi házában a kísérteteivel.

Még egy történet volt amit nagyon szerettem a Kísértetek a gépben, ami két magányos ember mélabús szerelmi története, nagyon szépen megírva.

Annak ellenére, hogy az Egész évben karácsony, Csináld magad, és Kísértetek a gépben novellákon kívül, az összes történet elég felejthető volt (ezért is nem írok mindegyikről, mert már alig emlékszem rájuk), mégis nagyon szerettem olvasni ezt könyvet, azt hiszem pont jókor került a kezembe. Joanne Harris pedig nagyon szépen, olyan furcsamód kellemesen melankolikus és keserédes hangulatot tud teremteni, mindenképpen szeretnék majd még olvasni tőle.

6/10

U.i.: Az angol borító egyébként nagyon tetszik, úgy egészében sugallja a könyv hangulatát, aztán jobban megnézve a rajta szereplő tárgyak egy-egy novellához kapcsolódnak (legalábbis a pad és az esernyő biztosan).