Megfáradt gondolatok két könyvről

Az történt, hogy nagyon sok dolgom volt/van. És azt hiszem ezt életemben először merem kijelenteni anélkül, hogy lelkem mélyén ne érezném túlzásnak. Nem azt mondom, hogy elképesztően elfoglalt voltam, és egy percnyi időt se tudtam volna szánni a blogra, bizonyára ezer meg egy embernek van általában sokkal több dolga mint nekem, és csinál mellette egy csomó mindent. De én életemben először éreztem azt, hogy sok mindent kell csinálnom egyszerre, és nincs elég időm. És ez tök jó, mármint nem az, hogy nincs időm olyan dolgokra amiket szívesen csinálnék, hanem az, hogy van mit csinálnom. Egyrészt suliba járok, és gondolom mivel utolsó félév az előző félévek lazaságát egyben akarják leverni rajtunk. Másrészt volt még nekem egy féléves hétvégi tanfolyamon, amit a múlt héten fejeztem be, úgyhogy már csak egy szakdolgozat megírása, a záróvizsgák (és ennek keretén belül egy nyelvvizsga megszerzése) vannak hátra, meg persze a heti beadandók és zh-k. Emellett még dolgozom is. Ez semmi esetre sem panaszkodás a részemről, még mielőtt valaki félre értené, én élvezem ezt, még ha fárasztó is és nyűgös vagyok mert nem csinálhatom azt amihez kedvem lenne, mert úgy érzem, hogy haladok valamerre. Szóval az egyetlen problémám az, hogy meg kell tanulnom beosztanom az időm, mert ez még nagyon nem megy, még mindig túl sok időt töltök értelmetlen dolgokkal (konkrétan az internet céltalan bámulásával amikor hasznos dolgokra is használhatnám). Ha majd azt látjátok, hogy a blog egy hónapban többször is képes frissülni, tudni fogjátok, hogy sikerült.

De most térjünk a lényegre. Időközben elolvastam két könyvet is, amiket nagyon szerettem, de valószínűleg az agyam túlságosan le volt fáradva ahhoz, hogy gondolatokat formáljon róluk. Ez azért kár mert mind két könyv megérdemelne egy hosszú magasztaló posztot, most viszont csak pár mondatra futja tőlem, csak úgy jelzésként, hogy ezeket is olvastam.



On Sai: Calderon

Miután sikeresen megszabadultam az űrben játszódó történetektől való ellenérzésemtől gyorsan beszereztem ezt a könyvet, mert annyi jót olvastam róla. Belőlem nem váltott ki olyan lelkes rajongást, mint másokból, de nagyon szerettem olvasni. Olyan igazi kellemes kikapcsolódós olvasmány volt. Kifejezetten szerettem a világ felépítés különös egyvelegét, ahogy az űr keveredik a nemesi hagyományokkal, és japán kultúrával, és mégis olyan szép és természetes egészet alkot. Arra gondoltam, hogy remélem tényleg ilyen lesz a jövő, mármint nem pont ugyan ilyen, hanem hogy a nagy technikai fejlődés mellett megmarad pár régi dolog is.
Egyetlen egy valami nem tetszett benne, a romantika. Biztos bennem van a hiba, de nagyon nem szerettem Tainát és Calderont együtt. Külön külön nagyon jók voltak, meg a kezdeti frappáns párbeszédeik is, de utána már kifejezetten irritált a kapcsolatuk. Azt hiszem ez az a romantika fajta, amit nagyon nem szeretek, amikor ott van két szereplő mindenki számára egyértelmű (az olvasó és a szereplők számára is), hogy ők ketten szerelmesek, de mégis csak keringenek egymás körül, mindenfélén problémázva. Igazából ez volt az egyetlen ok, hogy nem rohantam azonnal megvenni a folytatást. Ebből a szempontból hálás is vagyok, mert így nem szegtem meg a fogadalmam már februárban.
Ajj, de ez egy olyan jó könyv nem érdemli meg, hogy pont csak azt a kis negatív részét emelem ki! Egyszer majd újra olvasom, és akkor egy szép rendes dicsérgetős posztot írok róla, vagy ha mást nem majd azt írok a folytatásról (mert biztos vagyok benne, hogy az is jó lesz).
7/10

Neil Gaiman és Terry Pratchett: Elveszett próféciák

Ha csupán egy jelzővel kéne illetnem Neil Gaiman írásait akkor az a zseniális lenne. Erre a könyvre ez halmozottan igaz, talán ez a legkerekebb, legérdekesebb és legjobb mondanivalójú könyve, legalábbis azok közül amiket eddig olvastam. Érdemes lenne apró kis darabjaira szedni a történetet és gondosan átvizsgálni mert annyi kis érdekes elemből áll amin külön külön is érdemes elmélázni. De persze ez nem csak Gaiman érdeme, hanem Terry Pratchetté is. Tőle még tavaly kezdtem kezdtem hallgatni hangos könyvben a Korongvilág első kötetét, ő is Gaimanhez hasonlóan elszállt, zseniális és tele van abszurd ötletekkel, csak ő humorosabb stílusban ír, szeretnék majd még tőle is olvasni a jövőben.
Most nem igazán vagyok képes megfogalmazni mennyire jó is ez a könyv, egyszerűen csak zseniális, higgyétek el nekem (vagy ne higgyétek, olvassátok el és jöjjetek rá magatok).
Viszont minden nagyszerűsége ellenére volt valami furcsa ebben a könyvben, nem tudom pontosan megfogalmazni, talán az apró hiány érzet amit eddig minden Gaiman könyvnél éreztem. Valamint szerintem eléggé érezni, hogy két ember írta ezt a történetet (például a jóslatok működését többször is megmagyarázzák, és ha nem is mondnak teljesen ellent egymásnak a magyarázatok logikusan végig gondolva nem férnek össze), meg talán a fordítás is sántít egy kicsit (erre nincsenek konkrét érveim, az is lehet, hogy tévedek, de nekem valami nem stimmelt egészen).
Mindenesetre nagyon ajánlom mindenkinek aki nem hisz az eredendő gonoszságban, és abban, hogy éles határ húzódik a jó és rossz között, és hogy a világnak véget kellene érnie.
9/10