Caitlin Moran: Hogyan legyünk tökös csajok

"A botladozó, rémisztő és csodálatos évek alatt végig azt hittem, hogy amit akarok, az hogy nővé váljak. (...) Hogy valamiképpen elsajátítsam a női lét misztikus művészetét, és végül varázserejű eszményképe legyek mindazoknak a dolgoknak, amelyek már kezdettől fogva összezavartak és lesújtottak, ott, akkor 13 évesen, wolverhamptoni ágyamban. Hercegnő. Istennő. Múzsa. De ahogy teltek az évek, rájöttem, hogy nem akarok más lenni csak ember és kész. Csak egy eredményes, becsületes ember, akivel mások is udvariasan bánnak. Egy "a Srácok" közül. Csak épp igazán gyönyörű hajjal."

Mielőtt belekezdenék engedjétek meg, hogy elmerengjek egy kicsit a magyar címen. A könyv olvasása közben és utána is számtalan egyéb gondolat mellett folyton az járt a fejemben, hogy miért? Miféle gondolatsor vezetett oda, hogy az eredeti How to be a Woman (Hogyan legyek nő) szintén nem különösebben zseniális címet Hogyan legyünk tökös csajokra változtassák? Bárcsak megfigyelhettem volna azt a gondolatmenetet ahogy valaki eljutott ehhez a címhez. Akkor talán megérthetném. És tényleg nem volt senki aki szólt volna, hogy ez így nagyon béna? Még egy olyan összeesküvés is megfogant a fejemben, hogy a fordító nem szerette ezt a könyvet, és ezért kapta ezt a címet, de ez hülyeség mert hát neki is érdeke, hogy minél többet adjanak el belőle. Igazából egy dolog, hogy béna a cím és szerintem csak a nők kis százalékát készteti vásárlásra (és azok nagyon nem azt kapják majd amire várnak). De ez a cím egyszerűen degradálja a könyvet, és teljesen szembe megy annak mondanivalójával. Mert hát na, egy feminista hangvételű könyvnek ne legyen már az a címe hogy Hogyan legyünk tökös csajok. Sokáig tudnám még ecsetelni, hogy milyen rossz változtatás volt ez minden szempontból, de már így is több szót áldoztam rá mint amennyit megérdemel. Azt hiszem a fenti idézet jól mutatja, hogy miről is van szó igazából. Egy ember, egy nő emlékei, érzései és gondolatai kavalkádjáról, amit meg akart osztani másokkal.

Ez egy olyan könyv, amit bátran ajánlanék minden nőnek. Nem azért mert olyan hihetetlenül zseniális, hanem mert elgondolkodtat. Még ha nagyon utáltad is, akkor is el kell gondolkodnod az általa felvetett témákon, meg kell válaszolnod magadban a kérdéseit, és akkor már nem olvastad hiába. Nekem rengeteg mondanivalóm lenne róla, minden fejezetről hosszú posztokat tudnék írni, és csak azért nem teszem, mert lusta vagyok. És szerintem az a könyv ami ilyen szinten el tud gondolkodtatni már nem lehet rossz.

Legfontosabb, hogy bár nagyon próbálják úgy feltüntetni, ez nem egy megmondós könyv. Moran nem az Új
Igét akarja kinyilatkoztatni, semmiféle önsegítő jellege nincs az egésznek. Tényleg csak egy nő véleménye a nőket érintő témákról nem különösebben szofisztikált, de nagyon szórakoztató stílusban. Én nagyon szeretem az ilyen könyveket amik egyszerre tudnak viccesek és tartalmasak lenni, és Moran könnyed és közvetlen stílusát is hamar megkedveltem, úgy érzetem, hogy mi nagyon jól kijönnénk egymással, vagy legalábbis jót tudnánk vitatkozni egy csésze kávé mellett.
Összességében nézve odáig vagyok ezért a könyvért és biztos, hogy újra fogom még olvasni. Sokszor bólogattam lelkesen, Moran nagyon jól megfogalmazott egy-két dolgot. A divatról, a szülésről, és abortuszról szóló fejezetei tetszettek a legjobban (de a rend kedvéért megjegyzem, hogy van egy-két fejezete amiknek viszont semmi értelme, és sajnálom, hogy elfoglalták a helyet a további értelmes gondolatoktól), meg persze az esküvős. Valójában most először gondolkodtam el az esküvőkről úgy igazán.

Én tényleg nem vagyok egy lányos lány, hatalmas nagy álmodozó vagyok, de sosem képzeltem el az esküvőmet. Elképzeltem már hogy rendezem be a házamat, milyen színű lesz a fürdőszoba, hogy hívják majd a házi állatokat, és nagyjából megfogalmaztam a köszönő beszédemet az első könyves díjamhoz :D De az esküvő az mindig csak egy homályos kép volt. Lesznek majd ott emberek, én pedig valószínűleg fehérben leszek. Sosem érdekelt igazán. És most már még annyira sem foglalkoztat. Ahogy olvastam ezt a könyvet, rájöttem, hogy tényleg elég nagy átvágás az egész. Rettentően romantikusnak kéne lennie, de mégis azt mondják, hogy ez a Te (a menyasszony) nagy napja. Ami nem túl romantikus ha az ember jobban belegondol, mert a romantika két szereplős dolog. Annak az ünnepnek ami arról szól, hogy két ember úgy döntött, hogy összeköti az életét, két ember nagy napjának kéne lennie. Nem úgy lenne logikus, hogy két ember közösen megszervez egy ünnepséget amiben többé-kevésbé mindketten örömüket lelik?

De térjünk vissza a könyvre a másik ennél fontosabb dolog amire rájöttem olvasás közben rájöttem, hogy mondjon Moran bármit is, nem vagyok feminista. Ha valahogy meg kéne határoznom magam, akkor inkább humanistának nevezném magam. Persze abszolút úgy gondolom, hogy a nők egyenlők a férfiakkal, és minden atrocitás amit nők ellen elkövetnek elkeserít és feldühít egyszerre. De sok más társadalmi probléma ugyan ennyire vagy talán még jobban aggaszt. Elítélem a szexismust, de azt hogy gyerekek más gyerekek fejét nyomják a WC-be még jobban. Úgy gondolom, hogy nők egyenlő fizetést érdemelnek a férfiakkal, de engem jobban érdekel, hogy a kávéföldeken dolgozók, akiknek a fizetése körülbelül egy csésze kávé árának felel meg, méltányosabb bérezést kapjanak. És még sorolhatnám.

Ez volt a legnagyobb bajom Morannal, ez a harcos feminizmus és a folyamatos patriarchátus kiáltozása. Megfogalmazta ezeket a nagyon jó gondolatokat, és nők minden társadalmi problémáját (az esküvőt kivéve) egy laza mozdulattal a férfiakra kente, ami szerintem nem túl igazságos. Engem az egészben legjobban a háttérben meghúzódó fals férfikép zavart. Ha valaki ezen könyv alapján képzelné a társadalmat valószínűleg úgy hinné, hogy a nők mindenféle nehézségek között tévelyegnek, míg a férfiak minden gondon és bajon felülemelkedve megvető közönnyel lézengnek, egy homogén patriarchális masszát alkotnak, nincs köztük félős, szerencsétlenkedő, buta, egyikük sem szégyelli a külsejét, semmilyen társadalmi elvárásnak nem kell megfelelniük. Erre a legjobb példa amikor Moran kijelenti, hogy a férfiak nem félnek az öregedéstől, őket nem érdekli. Nyilván, a kapuzárási pánik biztos csak egy városi legenda.
Ez volt a másik dolog ami zavart, hogy Moran néha kijelent ilyen egyértelműen buta dolgot. Még azon húztam föl a szemöldököm amikor azt mondta, hogy a nyugati nők igazából jót tennének a társadalommal, ha nem szülnének gyereket. Hát nem. Igazából ez egy nagyon súlyos demográfiai probléma, hogy egyre kevesebb gyerek születik. Ettől függetlenül maximálisan elfogadom azt, hogy egy nő nem vállal gyereket, vagy abortál. Sőt valahol tiszteletet is érzek irántuk, mert rengetek szörnyű anya van, és jó hogy vannak nők akik merik vállalni, hogy nem tartják magukat alkalmasnak anyának, vagy tisztában vannak magukkal annyira, hogy tudják nekik vannak ennél fontosabb dolgok. De a társadalomnak akkor is inkább ártanak ezzel, hisz pont azok nem fognak szülni akik jó körülmények között feltudnának nevelni egy gyereket.

Rengeteg mindenről tudnék még írni, de egyrészt már késő van, másrészt már épp elég hosszú bejegyzés lett.
Mindent összevetve mégis ajánlom ezt a könyvet, mert nagyon jó gondolatmenetek vannak benne, de kizárt hogy mindennel egyetérts, hisz nem te a gondolataid. Viszont nem is az a cél, hogy egyetérts, hanem hogy gondolkodj, és megfogalmazd a saját álláspontod.