China Miéville: Kraken

"A tenger semleges. Sohasem vett részt az intrikákban, nem foglalt állást London belügyeiben. Nem érdekelte az egész. És egyébként is, ki a fene lenne képes felfogni egy tenger indítékait? Ki lenne olyan bolond, hogy kihívja maga ellen? A tengerrel senki nem szállhat szembe. Senki nem indít háborút a hegyek, villámok, az óceán ellen, (...) Ugyanez vonatkozott a tűz nagykövetségére (a büfére Crouch Enden, ahol állandóan fullasztó volt a hőség), a földére (ami egy félig beomlott greenwichi kripta), az üvegére, a drótéra és más, sokkal felkapottabb elemekére. Ugyanilyen kívülálló és jó indulatú, de érdektelen hatalom volt mindegyik. Ezúttal valamivel kapcsolatban a tengernek mégis markáns véleménye lett."

A történet a londoni Természettudományi Múzeumban kezdődik, ahonnan megmagyarázhatatlan módon eltűnik a világ legnagyobb preparált polipja, Architeuthis dux (becenevén Archie). Billy Harrowt a bűntény felfedezőjét és egyben a kraken preparátorát pedig elsodorják az események, és megismeri London mágikus (vagyis inkább fortélyos) arcát, ahol szekták vívják vallásos bandaháborúikat, mindenkinek megvan a saját világvégéje aminek szurkolhat, és kultuszrendőrség igyekszik fenntartani az eretnekpolisz rendjét (csekélyke sikerrel, természetesen).

Ez a könyv szép lassan közeledett felém (vagy én közeledtem felé, nézőpont kérdése). Először csak úgy távolról nézegettem, nem hatott meg különösebben a fülszöveg, nem rajongok az óriáspolipokért, meg úgy általában a nagy ronda motiváció nélküli szörnyekért. De holmi mágikus városokra, főleg ha az a város éppenséggel London, mindig vevő vagyok. Úgyhogy felkerült a talán majd egyszer listámra, aztán Amadea postjában lévő idézet miatt  nekem ez kell, de most azonnal státuszba került. És mit ad Isten épp Agave akció volt a Libriben, ezt az égi jelet igazán nem hagyhattam figyelmem kívül, így hát gyorsan beszereztem, és azonnal neki is estem az olvasásának. Egyáltalán nem bántam, sőt ijedtséggel tölt el a gondolat, hogy majdnem elsétáltam a könyv mellett, csak mert egy nyamvadt óriáspolip a címszereplője (vajon hány fantasztikus történet mellett sétáltam még, az ilyesfajta ellenérzéseim miatt?).



Szeretek elemzően olvasni, és többek közt azért is szeretek blogot írni, mert meg kell fogalmaznom, az érzéseket amiket egy-egy történet kiváltott belőlem. Szeretem, hogy amikor olvasok az ezernyi gondolat között ami a fejemben kavarog ott vannak a leendő posztom darabkái is. Továbbá szeretem azt is, hogy amikor a buszra várok (vagy buszon ülök és nincs kedvem/nem tudok olvasni), vagy sorban állok elemezgethetem az aktuális olvasmányomat, és szépen elkezdem megfogalmazni, hogy mit fogok róla írni. (Nagyon praktikus lenne egyébként, ha ezeket a gondolatokat le is jegyzetelném valahova, és nem csak homályosan emlékeznék rájuk, mire rászánom magam a poszt megírására).
De vannak történetek, mint amilyen ez is, amiről nem szaladgál számtalan gondolat a fejemben, csak egy konkrét, az hogy ez nagyon jó!, csak így egyszerűen minden különösebb cifrázás nélkül, esetleg néha felbukkan egyszer-kétszer nagy elragadtatásomban az, hogy ó, ez kibaszottul zseniális!, és kész ennyi. Na tessék, ebből írjál posztot! És szerintem ez az igazi kihívás, megpróbálni szavakba önteni azt az élményt, amit egy ilyen könyv adott, persze ezt 100%-san megtenni képtelenség, legjobb esetben is csak nyomokban lehet érzékeltetni a dolgot.

De visszatérve a Krakenre: azért azonkívül, hogy nagyon jó, feljegyeztem még egy-két dolgot a képzeletbeli jegyzetfüzetembe. Olyan csuda hasznos dolgokat, hogy valaki írhatna egy romantikus regényt egy olyan főhősnővel mint Collingswood, vagy csinálhatnának egy nyomozós sorozatot az FSZBCS-vel (ők a kultuszrendőrség).
Nagyon belehabarodtam ebbe a világba, olyan különlegesen misztikus és fura volt az egész. Rengeteg furcsábbnál furcsább zseniális ötletek egyvelege, finom és érdekes mágiával meghintve. Az tetszett legjobban a mágia ábrázolásában, hogy megtudta őrizni a mágia/fortélylás (a regényben így hívják) misztikusságát, végig különös és megfoghatatlan valami maradt, nem lett túl konkrét (nem repkedtek tűzlabdák senki kezéből, és nem voltak kék fénycsóvák sem).
Az igazat megvallva, bármennyire is nem szívlelem, hogy ma már minden sorozat, nagyon szomorú vagyok, hogy csak 656 oldal jutott nekünk ebből a világból, annyi mindent nem tudtunk még meg! Legszívesebben fognám a kis batyumat (már ha lenne nekem olyanom), és elzarándokolnék Miévillehez, hogy meséljen még nekem. Milyen Párizs, vagy New York eretnekpolisza, na és persze milyen Budapest fortélyos oldala? Milyen szekták vannak még, és nekik milyen a világ végéjük? És milyen volt Collingswood gyerekkora? Meséljen még Jasonről, mert szegény nem kapott túl sok szerepet, és Watiról is meséljen még, még ha róla sok szó is esett (imádtam Watit, ő volt a kedvenc szereplőm). Bárcsak egy csatorna felfedezné ezt a regényt és csinálna belőle egy mini sorozatot!

Persze nem tökéletes könyv ez sem, biztosan vannak hibái, valahol mélyen tudom, hogy nem volt vele minden rendben, de őszintén szólva, nem vagyok hajlandó a hibáin gondolkozni. Amiben viszont biztos vagyok, hogy nem lesz mindenki könyve. Miéville rengeteg fura, és elszállt dolgot halmozott egymásra, el sem tudom képzelni mit szedhet, hogy ilyeneket tud kitalálni. Én imádom az abszurd és elvont dolgokat, és megátalkodott szentimentalizmussal rajongtam azért, hogy mindent, még a kósza vektorokat is, megszemélyesítette, de néha már nekem is túl sok volt, néhány dolgot már fölösleges túlzásnak tartottam.
És meg kell említenem a végét, ami, meglepő módon, zseniális volt. Nem olyan katartikusan zseniális, hanem olyan zavarosan elvontan, aminél először csak értetlenkedve pislog az ember, hogy akkor most mi is volt ez az egész, de ez a zavarosság teljesen szándékos, és épp ettől lesz zseniális, ha jobban belegondol az ember. Nagyon régóta szerettem volna olvasni egy olyan könyvet, aminek valami ilyesmi a végkifejlete.

Mindent összevetve nagyon jó élmény volt olvasni azt a könyvet, az Amerikai istenekhez hasonló érzéseket váltott ki belőlem. Nem akarok senkit félrevezetni, semmi köze sincs az Amerikai istenekhez, csak nekem ahhoz hasonló élményt nyújtott az olvasása. Eredetileg azt akartam írni, hogy azért ez nem volt olyan jó, mint az, mert amikor befejeztem az Amerikai isteneket legszívesebben azonnal kezdtem volna elölről, viszont a Krakent nem éreztem újra olvasósnak, pedig nagyon is az (sőt most, hogy felidéződtek bennem az emlékek, úgy érzem, hogy jobb is az Amerikai isteneknél, persze ha most abba is beleolvasgatnék, valószínűleg megint mást mondanék), biztos elolvasom még párszor. Olyan történet ez, amit érdemes többször elolvasni és apró darabokra szedni, hogy rácsodálkozhassunk minden gondosan megmunkált fogaskerekére.

Amikor nekiültem megírni ezt a bejegyzést nyolc pontot akartam adni rá, de most inkább adok neki egy elragadtatott, fortélyos, famulusos, watis, mogyoróval kifizetett mókusos 10 pontot.
10/10

U.i.: Az én apokalipszisem egyébként az hogy, az emberiség egyszer eljut a technikai fejlesztések olyan magas fokára, amit a világ már nem fog tudni elbírni és minden összeomlik. Nem lesz internet, telefon, elektromosság, semmi, az emberek kezdhetik elölről az egészet.
Ha pedig szektát alapítanék, akkor az egy nagyon szentimentális banda lenne, egy régi házban lenne a főhadiszállásunk, titkos alagutakat építenénk ki a városok alatt, és könyveket gyűjtenénk. Ez lenne a fő célunk, hogy a lehető legtöbb könyvből, megőrizzünk legalább egy darabot. Meg olyan tárgyakat is gyűjtenénk amik felett már eljárt az idő, bakelit lemezeket, kazettás magnókat, VHS kazettákat, csak hogy ne tűnjenek el teljesen. A titkos alagutakba tartanánk őket. Ez lenne a Nosztalgikus Könyvhívők Gyülekezete.