Szóval az történt, hogy hosszú idő után visszatértem az egyik legkedvencebb műfajomhoz, a krimihez. Egy ideje azt hittem már kiábrándultam belőle, de nem, még mindig remekül el lehet engem szórakoztatni egy egyszerű gyilkossággal. És nem is akárki volt, aki visszavezetett szeretett műfajomhoz, hanem maga J. K. Rowling, csak épp Robert Galbraith álnév alatt.
Elég érdekes viszonyom van Rowlinggal. Bár mély és örök elragadtatással rajongok a Harry Potter sorozatért, őt magát sosem kedveltem igazán, nem tudnám megmondani miért, de mindig is teljesen közömbös volt számomra, így az új regényei sem igazán érdekeltek. De aztán elkezdtem követni Twitteren, és többet olvastam róla, egyre szimpatikusabb lett, végül úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt a krimijének.
És milyen jól tettem!
Ezeknek a detektívregényeknek az a különlegességük, hogy az égvilágon semmiféle különlegességük nincsen. Magánnyomozónk, Cormoran Strike kap egy ügyet, aminek szép lassan el kezd utánajárni, újdünsült, fiatal és talpraesett titkárnője, Robin segítségével. Még a klasszikusuknál is klasszikusabb krimi ez. Alapvetően minden adott, hogy egy rettentő unalmas regényt kapjunk, mégis minden komótosság ellenére alig tudtam letenni. Annyira rám telepedett mindkét kötet hangulata, hogy akkor is ott lengett körülöttem mikor épp nem olvastam, és alig vártam, hogy visszatérhessek a hozzájuk.
Talán épp ez a mindennapiság lehet a kulcs, ami miatt ennyire beleestem ezekbe a történetekbe. Rowling olyan szépen ábrázolja az egyszerű, hétköznapi dolgokat. Az érzéseket, konfliktusokat, a kapcsolatokat, az apró mozzanatok jelentőségét, a londoni légkört. A karakterek is mindennapi módon összetettek, nincs bennük semmi elnagyoltság. Cormoran Strike pont annyira mogorva és magának való, mint amennyire egy nehéz sorsú veterántól várnánk. Robin pont annyira bűbájos és talpraesett, hogy azt még eltudom hinni. És ők így ketten hihetetlenül jó párost alkotnak, a közös jeleneteik voltak a kedvenceim.
Hogy konkrétan a két könyvről is szóljak: határozottan a Selyemhernyót szerettem jobban, a legtöbb dolog, ami a Kakukkszóban zavart, az ott eltűnt. Az első részben maga a gyilkosság nem igazán érdekelt, szerettem benne lenni a történetben, élveztem Rowling stílusát, jó volt figyelni, hogyan alakul Robin és Strike kapcsolata, de maga az ügy nem különösebben mozgatott meg. De ami miatt, sokkal kevésbé szerettem a Kakukkszót az a vége. Borzasztóan erőltetett lett, és minél többet gondolkozok rajta, annál kevesebb az értelme. Rengeteg miért és hogyan maradt bennem, ami miatt nagyon csalódott voltam. De ez nem szabott gátat a lelkesedésemnek, alig vártam, hogy megkaparintsam a következő részt, és az már egyáltalán nem okozott csalódást.
A Selyemhernyóban már jóval érdekesebb gyilkossággal állunk szemben, és a megoldás is sokkal logikusabb. A nyomozás is izgalmasabb volt, itt már elvesztem a gyanúsítottak és a motivációk útvesztőjében (pedig volt egy elejtett megjegyzés, amiből tudhattam volna), a Kakukkszóban, a gyilkos első felbukkanásakor már tudtam, hogy valahogy ő lesz az (csak nem állt össze a kép).Az egyetlen, ami nem tetszett az a suta információ visszatartás a végén. Ott van a szép, apró mozdulatokat és gondolatokat részletesen ábrázoló szöveg, aztán Strike rájön a megoldásra, és hupsz csak féljeleneteket kapunk, és a szereplők hirtelen rébuszokban kezdenek beszélni. Nem túl elegáns megoldás, valljuk be.
És ha már a végénél tartunk, amit még kicsit fájlalok, az a kifejtés rész rövidsége. Mindig is imádtam amikor Poirot összehív mindenkit és részletesen kifejti, hogy miért lett neki gyanús, hogy a teáskanál pont abban a szögben állt a csészében. Persze értem, hogy itt miért nincs így, de akkor is aránytalanul rövidnek éreztem a megfejtés részt a regény hosszához képest.
De ezek az apróságok mind vajmi keveset vontak le a két könyv élvezeti értékéből.
Jó volt belemerülni ezekbe a lassan folydogáló krimikbe, együtt járni a szereplőkkel London zajos utcáit, részese lenni apró-cseprő, vagyis inkább nagyon is komoly problémáiknak, indítékokon és lehetőségeken morfondírozni.
Úgy tűnik, ugyanazok a dolgok zavarnak mindkettőnket ezekben a könyvekben. Amúgy én is imádom ezt a sorozatot, szuper karakterek meg tökéletes londoni hangulat, de az első rész tényleg nagyon bénán ért véget (szerintem sincs semmi értelme), a másodikban meg nagyon felidegesített, hogy nem informálta az olvasót a fejleményekről, azért ez így az írónak eléggé könnyített pálya...
VálaszTörlésIgen, pont most néztem vissza a te posztodat, lényegében ugyanazt írtuk, csak máshogy :)
TörlésEz az információ visszatartás nagyon olcsó húzás, és szerintem nem is túl hatásos, én legalábbis még soha nem lettem attól izgatottabb, hogy hirtelen kizárnák a történetből.