2014. augusztus 26., kedd

Én is dühöngök egy kicsit

A múlt héten egy újabb körbe poszt téma látott nap világot, amihez most némi fázis késéssel én is csatlakozom. A téma, hogy mi dühít fel minket a könyvekben. Először nem is akartam erről írni, mert épp ekkor sikerült megint valami hülyeségbe botlanom a neten, és a bejegyzésem valószínűleg annyiból állt volna, hogy nagy betűkkel kiírom, hogy engem a könyvek nem dühítenek, engem az emberek dühítenek, és ezért olvasok inkább könyveket. :D
De persze ez nem igaz, nagyon feltudom húzni magam a könyveken is, és minél többet gondolkodom ezen a témán annál több minden jut eszembe (és egyre mérgesebb leszek).

Először is van két is apróság, amit nem olvastam senki másnál, úgyhogy szomorúan meg kellett állapítanom, hogy ezek az én saját kis hülyeségeim.
Az egyik, hogy nem szeretem, ha egy könyv jelen időben van írva (vagyis például mondom van, mondtam helyett). Nem tudnám megmagyarázni, hogy ez engem miért zavar, de sokáig rettenően irritált, és nem is voltam hajlandó ilyen könyvet olvasni. Egészen addig amíg Meg Cabot nem írt így egy könyvet, akkor rájöttem, hogy ha kellőképpen bele tudok merülni a történetbe, akkor nem is tűnik fel annyira, főleg ha elég gyorsan olvasok.

Másik nem is igazán bosszúság, csak nem rég gondolkodtam el rajta. A kemény táblás könyvek védőborítóinak mi a funkciójuk? Mert a védőborítók összegyűrődnek, szétszakadnak, megkopnak, olvasás közben elcsúsznak, ha félre rakjuk őket elkallódnak (és teljesen fölöslegessé válnak). Szóval ez az egyébként igen sebezhető papírlap pontosan mitől és hogyan védi meg a kemény táblás könyveket?

De ezek valójában jelentéktelen dolgok, egy könyvet sem rakok félre ezen okokból. Mi az ami igazán feldühít, ha könyvekről van szó? A nyilvánvalón kívül, mert őszintén kit nem bosszantanak a ronda borítók, a hülye fülszövegek, az igénytelen szöveggondozás, a béna fordítás, vagy a szimplán rosszul megírt könyvek?



Először is ott vannak azok a hibák, amik bár tényleg nagyon fel tudnak húzni, valahogy bűnös élvezetem lelem bennük. Ilyenek a tárgyi tévedések, anakronizmusok, logikai bakik, ellentmondások, összeférhetetlenségek. Ezek a kedvenc hibáim. Ha ilyesmire akadok egy könyvben magamban diadalmasan felkiáltok: Hahá, meg vagy, azt hitted megetethetsz velem bármilyen hülyeséget, de én tudom ám, hogy hibáztál. Béna vagy!
Ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mint amikor elkapnak egy bűnözőt, és persze sokkal jobb lett volna, ha a bűnt el sem követik, és haragszom a bűnözőre, de jó érzéssel tölt el, hogy elkapták.

Viszont van, ami tényleg hajtépősen, asztal csapkodósan fel tud dühíteni. Ahogy elgondolkodtam ezen rájöttem, hogy az összes ilyen dolog ugyanabból indul ki. Amikor másnak láttatják a dolgokat, mint amilyenek valójában, amikor úgy érzem, hogy beakarnak csapni, és egy fals képet közvetítenek felém.




Kiadói oldalról ez a totális félrepozicionálás. Amikor az ahogy kiadnak egy könyvet teljesen szembe megy azzal amiről a könyv valójában szól. Ilyenkor mindig az a kényelmetlen érzésem támad, hogy a kiadót nem is érdekli az adott könyv.
Még élek rá nem jövök, hogy milyen elfuserált gondolatmenet vezetett odáig, hogy Caitlin Moran könyvét Hogyan legyünk tökös csajok? címmel adják ki. Vagy tényleg többet adnak így el belőle? Olyan sokan akarnak tökös csajok lenni (miért?), és hiszik azt hogy majd egy könyvből megtanulják? De persze akik azért veszik meg, mert tökös csajok akarnak lenni csúnyán csalódni fognak, gondolom ez már a kiadót nem érdekli. Itt azért megjegyzem, hogy az eredeti How to be women? (Hogyan legyünk nők) cím sem különösebben jó, kerülni kellett volna minden oktató és komoly szándékra utaló szót.

A másik példám Joanne Harris új novellás kötete, amit volt képük karácsonyi könyvként kiadni, holott semmi köze nincs a karácsonyhoz. Ahogy már a róla írt posztban is kiakadtam, hogyan csinálhat egy kiadó ilyen rövidlátó butaságot? Hogy bujtathat kényelmetlen karácsonyi köntösbe egy ilyen kellemes édes-bús őszi, kora tavaszi könyvet? Szégyelljék magukat! (Ez a poszt nem tesz jót a lelki nyugalmamnak :D)


Magában a történetben ez az alap probléma többféleképpen is előfordulhat:

1. Ami a talán a leggyakrabban mérgesít fel egy történetben, az azok a negatív karakterek, akiket az írók pozitív színben tüntetnek fel. Igen gyakoriak az olyan főhősök, akik önzőek, hisztisek, meggondolatlanok, és úgy összességében teljesen életképtelenek, mégis bátorként, jószívűként és különlegesnek vannak elkönyvelve. Ilyen volt Clary a Végzet ereklyéinek harmadik részében, amit végig sem tudtam olvasni miatta.
Aztán ott van még Nell Kate Morton Elfeledett kert című regényéből, aki más módon volt nagyon idegesítő, önként eldobott magától mindent és neki állt nagyban sajnáltatni magát, miközben valójában mindene meg volt, még most ökölbe szorul a kezem, ha eszembe jut.

Meg aztán ott vannak azok a fantasztikus pasi szereplők, akik akármilyen undorító dolgot művelhetnek, amíg jól néznek ki. Meg különben is nehéz gyerekkoruk volt. Na, ez is kiborít amikor egy szereplő hátterét, felmentésnek használják a viselkedésére. Az, hogy valakinek nehéz gyerekkora volt nem azt jelenti, hogy el kell nézni neki amit művel, hanem, hogy segítségre van szüksége. Nagyon sok mindenkinek volt nehéz gyerekkora, és mégsem lett belőlük pszichopata. A saját olvasmányaim közül most nem jut eszembe példa, de Pupillának van egy remek posztja a Gyönyörű sorcsapásról, aminek már a fülszövegétől rosszul voltam, a fent említett okok miatt.


2. A túlzásba vitt deus ex machina (isteni közbeavatkozás). Amikor a szereplők valójában nem leküzdik az eléjük gördülő akadályokat, hanem csak piszok nagy szerencséjük volt, és azok csodás módon megoldódtak. Esetleg az írók bedobják az adu ászt, és azt mondják a szeretet ereje mindennél erősebb. Aztán mikor a hősök "megvívták" a végső csatát mindenki ünnepli őket, pedig valójában csak sodródtak az eseményekkel, amik aztán az utolsó pillanatban kedvezően alakultak.
Valamint meg kell még itt említenem a főgonosz típus hibákat. Szörnyen kiábrándító tud lenni, amikor egy nagyon komoly és erős gonoszt vársz, aztán egy szerencsétlen idiótát kapsz. 
Ha egyszer valamilyen csodás úton módon a birtokomba kerülnek a Teleportáló Ezüstök (bocsánat, épp nagy Tündérkrónikák újra olvasásban vagyok) képes lennék a különböző könyves univerzumok között utazni, szerveznék egy nagy interdimenzionális főgonosz találkozót, ahol szabályba foglalnánk az alábbiakat:
- Soha ne beszélj a főhősnek a terveidről, sem pedig arról amit eddig elértél
- Ne meséld el neki, hogyan akarod megölni (majd rájön magától)
- Ne építs neki akadálypályát, vagy akarj bármilyen furfangos módon végezni vele
- Ne zárd be, és hagyd magára
- És ha már egyszer fő gonosz vagy nem kötnek az udvariassági szabályok, úgyhogy nem muszáj megvárnod amíg a főhős befejezi a mondókáját (Igen Voldemort, hozzád beszélek!)

(De persze ez hülyeség, mármint ha tényleg tudnék a könyves univerzumokban járkálni nyilván nem azzal tölteném az időmet, hogy főgonoszokat reformálok.)


3. A legfájdalmasabb talán az, amikor egy történet olyan üzenetet közvetít, ami teljesen szembemegy az én elveimmel, vagy világ nézetemmel.
Ezért vannak olyan erős ellenérzéseim a Rómeó és Júliával kapcsolatban is. Nem tetszik, hogy romantikus jelképpé vált az, hogy két fiatal meggondolatlan módon az öngyilkosságba menekül, ahelyett, hogy szembe néznének az élet nehézségeivel. És az emberek szerint ez elképesztően romantikus, pedig meghalni könnyű. Valamint ezzel, hogy ilyen ikonikus szerelmesekké tette őket az utókor (mert szerintem Shakespeare nem ezzel a szándékkal írta), mintha ha csak beismernék, hogy az igaz szerelem csak akkor létezik, ha mindkét fél meghal a beteljesülés előtt. Vajon meddig tartott volna a szerelmük, ha életben maradnak? Szerintem nem sokáig.

És akkor végezetül megemlítem a legnagyobb könyves csalódásomat az Egy gésa emlékiratait. Az a könyv csúnyán becsapott engem. Miközben olvastam azt hittem, hogy ez egy lassan csordogáló komoly történet, és végén rá kellett jönnöm, hogy egy kutyaközönséges szerelmi háromszöges romantikus regényt olvastam, ami nagyon nem úgy végződött ahogy kellett volna. Amikor meg utána olvastam kiderült, hogy még csak hitelesnek sem mondható. Azt hiszem ekkor álltam a legközelebb ahhoz, hogy kárt tegyek egy könyvben, csak szerencsére könyvtári volt. Nem tudom elmondani milyen keserű csalódást éreztem, hogy a szereplők a (meg nem érdemelt) happy endjüket ünneplik, miközben számomra tragédiába torkollott az egész.

Uhh, hát ez nem lett egy rövid bejegyzés köszönöm annak, aki végig olvasta :)

Ezt csak azért mert nagyon cuki :)



23 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett! A jelen időben írt könyvek tényleg furák kicsit. Nem mondom, hogy emiatt félredobnék egy könyvet, de furcsák. Lehet, hogy csak megszokás kérdése amúgy.
    A papír védőborító célja szerintem (SZERINTEM! :D) nem az, hogy olvasás közben védjen (én leveszem, mert elcsúszik-mászik), hanem, hogy a polcon, pl. a rásütő nap ellen védjen, ami kifakítja a gerincét, a karcolódás ellen vagy szállítás közben. De lehet, hogy tévedek. :)
    A főgonoszos részen jót mulattam. Nekem is kicsit fals, mikor a főgonosz elmeséli a főhősnek a terveit, mondván, hogy úgyis mindjárt végez vele. Aztán meg valahogy mégse. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi :)
      Igen, jelen idővel valószínűleg az a bajom, hogy szokatlan, de nem is tudom, nekem a múlt idős írás sokkal elegánsabbnak hat.
      A védőborítókkal kapcsolatban én is erre jutottam, de nekem akkor is fölöslegesnek tűnnek egy kicsit :)
      Amúgy szerintem a főhősök minimum 80%-a annak köszönheti az életét, hogy a főgonosz túl sokat beszél :)

      Törlés
  2. A túlzásba vitt szerencsés megmenekülés engem A szabadulásban bosszantott fel rettentően, egyszerű írói lustaságnak tartom, nem tudom hányszor olvastam azt egy-egy akciójelenet után, hogy "már maguk sem tudják, hogyan sikerült megmenekülniük, de...". Könyörgöm, ha valaki már veszi a fáradságot, hogy akciójelenetet írjon, akkor legyen annyi fantáziája, hogy normálisan lezárja őket.

    A jelen idő nekem is fura volt először, aztán most, hogy angolul olvasok, és pl A tetovált lányban (ami múlt idős) látom a sok "had had"-et meg hasonló régmúltas szerkezetet, kezdem megérteni, hogy miért írnak az angol nyelvűek jelen időben :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, A szabadulás nekem is meg van, de még nem olvastam. Most már akkor legalább tudni fogom mire számítsak (mert azon kevés könyvek közé tartozik, amiről szinte semmi infóm nincs, csak beleolvastam egy könyvesboltban és megtetszett).
      Szerintem is írói lustaságra és/vagy fantáziátlanságra vall az ilyesmi. Nem tudja kitalálni, hogy hogyan oldják meg a szereplői az általa kitalált helyzetet.

      Akkor ez lehet az oka a jelen időnek? Mert egyébként ezen is gondolkodtam, hogy miért vetemedik valaki ilyesmire :) De tényleg angolul sokkal kényelmesebb lehet így írni.

      Törlés
    2. Úristen, Katacita, a Tetkós lányt olvasod? :D Hogy tetszik?

      Törlés
    3. Catriana: A szabadulásnál tök másra számítottam, azt hittem, inkább arról lesz szó, amit a fülszöveg elején írnak, de nagyon akciódús regény, csak az is bénán van megcsinálva. Illetve szerintem a szereplők sem túl szerethetők, de azért van egy csomó ember, aki imádja a könyvet, szóval van remény:D

      A jelen idős dolognál csak erre tudok gondolni... Lehet, ez is írói lustaság, de az is lehet, hogy olvasói is. :)

      Törlés
    4. Szeee: mármint angolul hogy tetszik? Mindenhogyan imádom a sorozatot, de angolul is tök jó, teljesen érthető, csak már marja a gyomrom a sok kávé, amit ezek megisznak.

      Törlés
    5. Kár A szabadulásért, olyan jó kis könyvnek ígérkezett, na de most már majd alacsony elvárásokkal indulok neki :)

      Törlés
  3. Én szeretem a jelenidőt. A Lorieni Krónikák esetében szerintem kimondottan pezsdítő. És én bizony szerettem Az egy gésa emlékiratait is. A vége valóban érdekes lett, de koránt sem felhőtlenül boldogságos, és azért az addig vezető út...
    Pont ez az érdekes ebben a rovatban. Még ilyenkor is kiderül, mennyire különbözőek vagyunk. :)
    A fő gonoszok valahogy mindig pancserek lesznek. Talán mert az írók nem tökéletesen azonosulnak velük, nem is ismerik őket, és nem is akarják. Mert akinek ott van Barrons, azt nem érdekli más. :D
    Különben a többivel maximálisan egyetértek. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De a Gésa emlékiratainak pont nem oda kellett volna vezetnie, ahová végül vezetett :D

      Egyébként főgonoszt írni, nagyon nehéz lehet írni, és igen mindig bénák lesznek, hisz a bukásuk elkerülhetetlen (de akkor is bukhatnának el értelmesebben is annál, hogy mindig rosszkor kezdenek el dumálni). Amúgy szerintem a Tündérkrónikákban példaértékűen jó főgonosz van. Van hihető indtéka, magához való esze, meg jó kiállása, mégsem lesz szerethető, és sokkal többet ér mint a gonoszok általában.

      Törlés
  4. De jó kis poszt lett! És köszi a linkelést is, Travis szidásom úgy látszik nagyon népszerű lett :$ :)
    A jelen idős könyvek furák, de annyira nem idegesítenek, a bénázós, menekülésre lehetőséget adó főgonosz meg inkább fimlek kapcsán jön elő - nekem legalábbis olyan emlékeim vannak.
    Beával értek egyet, szerintem a polcon védi a könyvet a külső papírborító, én sose olvasom őket azzal együtt, csak leveszem és esetleg otthagyom a könyv helyén a polcon. Amikor végeztem, akkor pedig visszateszem.
    Ó, A gésa emlékiratait sajnálom, hogy ilyen keserű emlék, kíváncsi vagyok pedig rá, de most lehet eltolom még egy darabig.
    A Joanne Harrises marketingfogás hát... nem volt szép, de szerencsére én annyit nem bosszankodtam rajta, angolul vettem meg az egyik szép pados-esernyős borítójával. De még mindig nem olvastam el azt se arggh :D

    Ja, és marhajók a gifek, amiket választottál :D :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi :)

      A béna gonoszok mindenhol vannak, de lehet, hogy a filmekben kicsivel gyakrabban :)

      Most már én is mindig leveszem a védőborítókat (régebben valamiért ez eszembe se jutott, mert hát az is a könyv része :D) Lehet, hogy a védőborító kifejezés rossz, mert nem véd hanem álcáz, miután szétnyűttük a könyvet visszarakjuk a borítót, és eltakarja a hibáit :)

      Jaj, az eredeti Joanne Harrisos borító olyan szép! És tökéletesen illik a könyvhöz. Az ilyen kiadói ballépésekkor mindig nő bennem az elhatározás, hogy elkezdek angolul is olvasni könyveket.

      Törlés
  5. De jó, végre valaki, aki szintén nem bírja, hogy a két eszetlen tini öngyilkos lett!

    Jelen időben írt történettel eleddig csak a tankönyvekben találkoztam (látszik, hogy nincs időm megmerítkezni a manapság divatos irodalomban:(, s nem győztem javítani az ifjakat, akik persze csak azért is múltnak fordították. No, egészen mostanáig, amikor is kezembe került a "Pretty Woman" XIX. századba átültetett változata (szerintem tündéri, de én a filmet is igen nagyon kedveltem:). Egy ideig rá sem jöttem, mi olyan fura benne, aztán meg fordító emberke lévén az volt az első gondolatom, múlt időhöz szoktatott agyam képes lenne-e folyamatosan jelenben fordítani, vagy csatlakoznék tanítványaimhoz? :D

    (Imááádom a cicát a végén!)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Velem is volt már olyan, hogy először észre se vettem a jelen időt, csak valahogy furcsa volt.
      Ha én fordító lennék, akkor biztos folyton eltéveszteném a jelen idős írást, szerintem sosem fogom megszokni ezt az írásmódot. Egyébként mint fordító muszáj neked is jelen időben írnod, ha az eredeti úgy van? Mert végül is nem sok változást okoz.

      Törlés
    2. Nem tudom. Ha véletlenül megveszik a könyvet és ráadásul még én is kapom, majd megkérdem a szerkesztőt. Mégiscsak ő tótumfaktum a témában. (Nekem nem okozna gondot "múltidőzni":)))

      Törlés
  6. Szuper poszt! Annyi minden igaz rám is. Rögtön elsőként a jelenidőben írás.:)

    Nekem mostanában az egykoron frissnek számító ötletek ezredik újrahasznosítása a fő problémám. Rengeteg az olyan könyv, amiben az eredetiségnek a csírája sincs meg, csak másoknál már bevett panelek, karakterek és helyzetek összekeveréséből áll. Ez akkor gáz főleg, ha az olvasó meg is tudja mondani, tételesen, hogy mi honnan szivárgott át, még akkor is, ha a könyv egyébként profin van megírva. Én kb. a harmadik ilyen nyilvánvaló nyúlás után félbe szoktam hagyni a könyveket, kivéve, ha nagyon lelkes kritikákat olvastam róla. Akkor a végéig várom, várom, hogy hátha sikerül belevinni valamit, amiért érdemes volt megírni, aztán általában koppanok.:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi :)

      Jaj, igen ezeket a nagy kliséket én is utálom. Főleg amikor úgy érzem, hogy az író valami hatalmas nagy csattanónak szánta a dolgot. Meg ott vannak a divat klisék, minthogy, hogy nem lehet YA-t írni szerelmi háromszög nélkül.
      És, igen az is nagyon kiábrándító amikor betudod azonosítani, hogy ez innen van az meg onnan, és nem több az egész egy szépen összeollózott történetnél.

      Törlés
  7. De jókat írtál! Nekem eszembe sem jutott a jelen idő, pedig engem is idegesít. Nem tudom elképzelni, hogy hogyan lehet bármilyen történetet jelen időben mesélni. Mondjuk meg tudom szokni, de az első pár oldalon mindig anyázok...
    A gésa emlékiratara pedig pacsi :D Ugyanezt gondolom, mekkora egy rossz könyv, úristen, és hogy odavannak érte :D Én is valami komolyabbra számítottam és kaptam egy gagyi, unalmas és nem is hiteles sztorit....:(
    Ennél rosszabb felfújt lufi már csak a Tetovált lány és iszonyat szomorú vagyok, hogy alig valaki vette észre, hogy mennyire rosszul van megírva az a könyv....

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Most megnyugodtam, hogy nem csak engem zavar a jelen idő (ezért is szeretem az ilyen posztokat, ilyenkor rájövök, hogy valami amiről azt hittem, csak az én hülyeségem, nem is olyan egyedi :))

      De jó végre valaki akiről konkrétan tudom, hogy nem szerette a Gésa emlékiratait, pacsi :D

      A Tetovált lány ennyire rossz? Tényleg, rémlik is, hogy írtál róla, egy ideje szemezek vele a könyvtárban, de akkor inkább lemondok róla.

      Törlés
    2. Aaaa, én tök szerettem a Tetovált lányt, ne mondj le még róla :D *kampányol*

      Törlés
    3. Oké, szeee, most látom, hogy nem vagyok oda A tetovált lányért, de valami rémlik is, mintha nem szeretted volna. Szerintem mindegyikünknek van pár ilyen könyvélménye, hogy nem értjük, hogy mások mit esznek úgy rajta, nekem a J.S.Foerek ilyenek például meg a Felhőatlasz blöööö.

      Törlés
  8. Szerintem, a Loreieni krónikák esetében kifejezetten jó a jelen idő. Hihtetlenül pörgőssé, dinamikussá teszi a sztorit. Azt hiszem, ez is egy olyan dolog, hogy vannak történetek, amik elbírják a jelen időt és vannak, melyek nem.

    Felhőatlasz szintén blöööö :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hmm, lehet, bár én még nem találkoztam olyannal amihez kifejezetten illik. Közben gondolkodtam a dolgon és arra jutottam, hogy azért zavar mert a könyvek elmesélnek egy történetet, és mégis, hogy lehet jelen időben elmesélni bármit is? De aztán lehet, hogy tényleg belefutok majd egy olyanba amelyiknek jól áll.

      Ó, a Felhőatlaszt egy időben nagyon elakartam olvasni, csak aztán megfeledkeztem róla, most már valószínűleg majd csak megnézem filmen valamikor.

      Törlés